1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás.
Az álomba beledübörögnek a tankok. Nyugtalanul hánykolódik az ágyban, lábával erőteljesen kirúg, majd felnyög. Az ablak alatt zúgva, csörömpölve vonulnak a járművek. Fekete vaskolosszusok, szorosan egymás mögött haladnak. Zúgásuk, csörömpölésük belelopja magát az álomba. Sötét, rideg álom a tankok fölött.
Azon az őszön mindenki megbolondult egy kicsit. Idegenek jelentek meg a faluban, riadt, zaklatott volt tekintetük. Anyuék nem mondtak semmit róluk, hallgattak, mint szoktak. A nagyobb fiúk beszélték, hogy ezek mind át akarnak szökni a határon. Most mehetnek, tárt karokkal fogadják őket az osztrákok. Árpi megbeszélte öccsével, hogy kihasználják a nagy lehetőséget. El is indultak, de már a falu határából visszafordultak. Bandika megéhezett, sírt, haza kellett vinni a fiúcskát.
A levegőnek nyirkos lehelete lett. Akkor jelentek meg a tankok. Árpi látta, ahogy az utca végéből felé tart az az egy. Nem bírt elmozdulni. Csak állt, kővé válva. „A halál”, gondolta. Irtózatos gyorsasággal dübörgött felé a szörnyeteg, fekete ágyúcsöve előremeredt. „Meghalok”. Ekkor megragadta két karja alatt egy erős kéz, és behúzta egy ablakon. A kovácsműhelyben ocsúdott fel. „Ezek most gyűlölnek minket”, mondta a kovács. „Na, ne nézz rám így, te gyerek!”. A férfinak több napos borostája volt, arca szinte feketének tűnt. Próbált mosolyogni, de Árpi látta, hogy még remeg a keze. Pedig erős, nagy ember. Aztán elfordult a kovács, már csak mormolása hallatszódott. „Ezek megölnének most mindannyiunkat. Háború van. Félnek tőlünk.”
Esti, álmosító kocsikázás a szerpentinen. Mindenütt sötétség, a vajszínű Polski lámpájának fénye szűk pászmában világítja meg az utat. A két kislány hátul ül, a kisebbik elaludt, ledőlt a széles ülésen. Öntudatlan testecskéje ide-oda dől a kanyargós úton. Odakint szemerkél az eső, apró csöppök pikkelyezik az üveget. A szélvédőn jobbra-balra húz az ablaktörlő. Ahogy jár, mint egy furcsa óraszerkezet, monoton hangja elfeledteti a napközbeni zsibongást. Már nincs más, csak a sötét nyirkosság odakint, és a langymeleg jobbra-balra, a dőlés ide-oda, előre-hátra, aztán oda-vissza, jobbra-balra.
Egyszerre a dőlés megváltozik, hullámzó lesz, éles siklás, és még élesebb, hosszú sikoly. Az autó rohan lefelé, egy sötét zuhanásban. Női, metsző sikoly. És borul a kistestvér teste, lábacskája az égnek mered az ülés alól. Kitágított pillanatban zuhan és pörög, és ütődik az autó. Aztán egyszerre keményen nekicsapódik valaminek. Csönd. Szokatlan, ásító csönd. A szülők azonnal hátranyúlnak. „Jól vagytok? Jól?” A kérdés inkább sikoly és sírás, mint tudakozódás. Kiveszik őket a kocsiból. „Nyisd ki a szemed! Nyisd ki! Nincs benne szilánk?” A vajszínű Polski nincs már itt. Csak valami roncs ragadt a nagy fára. Egy szakadék, odafönt sötétség, a korlát acélszürke sávja látszik. Valakik jönnek, segítenek, hosszan áll a sor. Fekete teherautók. S tankok. Cipóképű fiatalemberek szállnak ki. Tapogatják a családot.
Ismeretlen autóba száll be a két kislány, s az édesanyjuk. Apukájuk még marad. Ott egy roncs a fa tövében. Későre ér haza, de a nagyobbik gyermek még pislogva vár, s kíváncsian hallgatja édesapja elbeszélését. „Felrakták az autót, elhoztak idáig.” Apunak remeg a keze. „Rettenetesen féltem.” A cipóképűek segítettek. „A Jó Isten mentett meg minket. Ha nincs az a fa, meghalunk mind.”
Árpád ezüst evőeszköz-készletet és kesztyűt vesz a cipóképűektől a ház előtt. Megállnak az éjszakában, és üzletelnek. Arcuk nyúzott, sovány, de a lágy szláv tónusok összetéveszthetetlenek. Az ezüst evőeszköz-készletet potom pénzért adják. A kesztyű tankba való, fekete, nagyon vastag. Árpád nézi, ahogy elvonul a konvoj. Arra gondol, soha nem fogja elfelejteni a félelmet. A zsigereiben hordozza. Ha kilépnek a tankból, kedves fiúk. A vasszerkezet, azokkal a rettenetes lánctalpakkal, a feltartóztathatatlan vaslapokkal, önállósult halálhozó. Ágyúcsöve előremered. Talán nincs is benne ember, csak maga a gép. A megállíthatatlan halálhozó. Nincs ír erre a félelemre. S a zsigeri rettegés öröklődik.
Az álomba beledübörögnek a tankok. Az ablak alatt zúgva, csörömpölve vonulnak a járművek. Fekete vaskolosszusok, szorosan egymás mögött haladnak. Zúgásuk, csörömpölésük belelopja magát az álomba. Sötét, rideg álom a tankok fölött. Nyugtalanul hánykolódik az ágyban, lábával erőteljesen kirúg, majd felnyög. Tudja, hogy erőt demonstrálnak, hogy éjszaka azért járnak teherautók, tankok lassú vonulással, szorosan egymás mögött, hogy hangjuk nappal is zúgjon az emberek fejében. Gyermek még, de tudja, hogy ez így van. Ezek a tankok vonulnak. Mert azt akarják, hogy örököljük a félelmeinket.
Az álom egyre tisztább. Odalenn van a ház előtt, a kerítésen kívül. A dombról lefelé, az úton közeledik felé egy tank. Fekete páncélos. A lánctalpak vaslapjai mintha be akarnák szippantani az utat, a falut, a világot. Látja, hogy jön a tank. Ágyúcsöve előremered. Egy nagy fekete lyuk a közepe. Megbabonázva nézi a vaskolosszust. Sikoltani akarna. Sikoltani, az életéért kiáltani. De nem jön ki a hang a torkán, csak a jeges félelem kúszik le egészen a lábába. Egyre közelebb ér a tank, már csak az a nagy vascső, a fekete lyukkal a közepén, s a lánctalpak látszanak. Felém jön! Felém! Sikoltanék, de nem sikoltani kell. Ez jön felém a kerítéshez. Mentsd magad! Mentsd! Légy a fűszálon egy pici él! Légy a fűszálon! Légy egy pici, pici él! Páni félelemben egyszerre egyre vékonyabb lesz, már csak a fűszálon egy pici él, látja a smaragd fűszálakat maga mellett, s bebújik a kerítés betonaljzatába. Oda, ahol egy kis perem van. Bebújik, egészen aprón, egészen vékonyan, keskenyen. És eldübörög mellette a tank. Vascsörgéssel húz el ott a betonaljzat mellett. Eldübörög és elmegy mellette. Mert nem több egy fűszálnál. Dobogó szívvel vár. Megmenekült.
---Nyüszítve ül fel az éjszakában. Még mindig látja maga előtt a fűszálakat. Még mindig érzi maga mellett a dübörgő tankot. Egy sötét árnyék borul rá. Hallgatózik a lakás csöndjében. Odalenn, a ház melletti úton szovjet tankok dübörögnek. Lassan, csörömpölve vonulnak.
Hozzászólások