Az ombudsman állásfoglalása szerint törvény tiltja, hogy osztálypénz fizetésére kötelezzék a szülőket, ugyanakkor az osztálypénz szedése már régóta szokás Magyarországon. A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete (MSZOE) szerint az általános gyakorlat, hogy tíz hónapon keresztül fizetnek a szülők, van, ahol akár ötezer forintot is havonta, de van olyan intézmény, ahol nem kérnek plusz összeget. Az osztálypénzt ugyan önkéntes (jellemzően a szülők szavazzák meg), ennek ellenére gyakran az alacsonyabb jövedelműek sem mernek ellentmondani, mert félnek, hogy gyermeküket kiközösítenék emiatt. Becslések szerint 40 milliárd forint terheli a családok költségvetését.
Két hete tart az iskola. Mikor a gyerekek még javában lógatták lábukat, a média le sem szállt az oktatásügy kérdéséről, most, mikor éppen hogy kezdődik a java, kutya sem törődik vele. Pedig most kezdődik a java! Ez a felkiáltójel szól éppenúgy az iskolaköpeny-kérdésének, mint az oktatás átalakítása miatti mélységes emberi félelmeknek, illetve azoknak a régi-régi bajoknak, ami miatt ma ezer sebből vérzik amúgy is a magyar iskola.
Hagyjuk most Hoffmann Rózsa iskolaköpenyét. Csodáljuk jó ízlését, állítólag ő szerette hordani. Mi nem, de erről - attól tartok - a későbbiekben amúgy is kell beszélnünk. Hiszen nem úgy van az, hogy csak leszállnak egy népszerűtlen ötletről. Hagyjuk most azt a végtelen szorongást, ami a még be nem látható oktatásügyi változások miatt pedagógusoktól szülőkig és diákokig szinte mindenkit érint. Sajnos, előbb-utóbb erről is fogunk még beszélni. Maradjunk most egy régi problémánál, és ez az osztálypénz. Ezt ugyanis mi magunk idéztük önnön gyarló fejünkre. Arról van szó, hogy iskolai, sőt óvodai gyakorlat havi díjat beszedni. Óvodában még csak-csak el is mondják, hogy ez illegális, de kérik. Sőt, mi több, bevett gyakorlat a legkisebbeknél, hogy a csoportpénzen kívül úgynevezett eszközpénzt is szednek. Erre úgymond azért van szükség, hogy ne a gyerekek hozzák otthonról az ilyen-olyan íróeszközöket, hanem egységesen szerezzék be a csoportban, mégpedig jó minőségű termékeket. Én csupán egy példát tudok hozni, nem árulom el, hol szedték: 2500 forint volt egy tanulmányi évben. No most, én is perkáltam, mint minden szülő, igaz, bevallom, kissé késve. Aztán később utánaszámoltam. Vizuálisan egyelőre nem éppen zseni-gyanús kisfiam nemhogy tíz hónap, de a három óvodai éve alatt nem koptathatott el 2500 forintnyi ceruzát, írólapot és vízfestéket. Persze kell a pénz az óvoda csinosítására. Az pedig minden hónapban megújul. Mert a kreatív boltok állandó ingerenciát jelentenek kreatív ötletekkel rendelkező hölgyek számára, és ez a belső térben meg is mutatkozik. Havonta frissülő plafonról lógó mobilok, ablakra tett emlékeztetők, ajtódíszek, kopogtatók. Nehogy elfelejtsük milyen évszak van. Giccsparádé a köbön.
Ez volt az óvoda. Az iskolai lét jóval sivárabb. De unatkozás elkerülése végett itt is létezik a szülői munkaközösség, és vele az osztálypénz. Az osztályfőnökök feszélyezettsége sokszor határtalan, amikor SZM-szülőket kell választani. („Ha nem tetszenek önként jelentkezni, kénytelen leszek kijelölni valakit”, hallottam egyik évben a veszélyes mondatot. Húztam is a nyakamat, nehogy kitűnjek a tömegből.) A szülők döntéseibe a tanároknak nincs joga beleszólni. De valamiképp le kell zavarni ezt a részét is a dolgoknak.
Tisztességesen eljárok a szülői értekezletekre, olykor szinte összetöröm magam, hogy egyszerre több osztályban is jelen tudjak lenni a párhuzamosan zajló üléseken. Év elején szavazunk. Mennyi legyen az osztálypénz. Megnyugtató szavak: kell az előtakarékosság, mert az osztálykirándulás kerülhet tizenezrekbe. Ne akkor kelljen kaparászni a pénz után, amikor év végén esedékes a kirándulás. Hasznos dolog az osztálypénz, mindig kéznél van, ki lehet fizetni belőle, amire éppen szükség… Havi ötszáz, havi ezerötszáz, havi kétezer. Persze, már gondoljunk előre a negyedikes bankett tetemes kiadásaira. Mindenki szavaz. Mindenki bólogat. Hát persze, a kedves apuka őszinte örömmel felvállalja a gyűjtést! Boldogok vagyunk, mert nem nekünk kell csinálni. Ő még kimutatást is készít? Még jobb! Gyönyörű az élet!
Kedves pedagógusok! Egykori bajtársaim! Én mindannyiótoktól elnézést kérek, mert ebben az évben gonoszul megkutyálám magamat. Azt a megdöbbentő kijelentést tettem, hogy ez törvényellenes. Hogy én nem szeretnék fizetni. Nem azért, mert nem ismerem el az esetleges kiadások szükségességét. Ha kell, azonnal fizetek. Nem is azért, mert sajnálom a pénzt. (Hú, szóval nem szakadozott fölöttem a frissen pingált vakolat?) Arról van szó, hogy szeretném tudni, mire költődik el a pénz. Erre a replika: a másik osztályban szép kimutatásokat kaptak e-mailen a szülők. Azt már nincs alkalmam kifejteni, hogy az már egy utólagos helyzet. Mert teszem azt, nem szeretném, hogy az én pénzemből teljesen fölösleges dizájnos függönyt vegyenek az osztályterembe, amikor az én gyerekeimnek otthon egyéb, jóval fontosabb dolgokra sem jut. Azt sem kívánom, hogy vég nélkül dobjuk ki az amúgy már összeszedett pénzt ajándékokra, és egyéb „szükséges” kiadásokra. Szeretnék döntési helyzetben maradni, és ezt csak akkor érhetem el, ha addig a pénztárcámban marad a pénz, amíg rá nem bólintottam egy kiadásra.
Van egy másik vetülete is a dolognak. Hogy hányan tudtak róla, hogy illegális az osztálypénz szedése, azt nem tudom. Annyi bizonyos, hogy nem kellett külön nyomozómunkát végezni, a médiában többször többféleképpen elhangzott a tény. Az elsős szülői értekezleten senki nem erősített meg a szülők közül, egyedül az osztályfőnök. Aki nagyon korrekt módon azt is elmondta, miszerint korábban nem harapózott el a havidíj szedése, adott szükségekre szedtek be a szülők pénzt, változó igények szerint. A szülők többsége zárt tekintettel hallgatott. Felteszem, mindenki azzal a hárítással igyekszik túl lenni az élet e kellemetlen, de szükséges dolgain, ami már-már stratégia korunk magyar társadalmában. Hívjuk úgy, közöny. Hogy ez a közöny éppen egy ilyen kérdésben jelentkezik, az persze fájdalmas. Hiszen a törvénytelenre való rábólintás nem egyszerűen pénz, hanem morális hozzáállás kérdése. Ez a szülők feketegazdasága. Igaz, mi nem profitra megyünk, a havidíj az állítólagos kényelmünket szolgálja. Csakhogy működik, mégpedig igen jól működik a kollektív szemhunyás, a kollektív törvénytelenség. Úgy tűnik: minden iskolában, minden osztályban.
Kérdezik, hogyan végződött az én felháborító lázadozásom? 
Valaki megjegyzi, hogy nem kell nagy összeg. Egy ötszáz forint elég lehet. Mire elönti a vér a fejemet (ilyenkor nagyon veszélyes tudok lenni), és azt mondom: Már bocsánat, de nekem négy gyerekem van. Kiszámoltam, hogy a legenyhébb összeg mellett is a családi pótlék öt százalékát kell befizetni csak osztálypénzre négy gyerek után. Az egyik anyuka, aki kirúgván férjét három gyermekét egyedül neveli, s ezért iskolai kötelezettségeit igyekszik leegyszerűsíteni, ellentmondást nem tűrő módon közölte, neki ez csak így megy, mert neki arra nem lenne ideje és lehetősége, hogy össze-vissza adjon be pénzeket. A többi szülő húzta a nyakát, de az újonnan megválasztott SZM-szülők közölték, hogy félévre most egyelőre 1500, másodikra 1000, merthogy már meg kellett vásárolni több dolgot, így az egységes műanyag dobozokat az iskolai lét elengedhetetlen kellékeihez (korong, pálcika). Előhúzták a táblázatokat, amin már szép abc-sorrendben mindenki ott szerepelt. Beálltam a sorba és fizettem.
Kedveskéim! Lehet hozni a bilincseket. Ismét vétettem törvényeink ellen.