A reformáció a nők perspektíváit is kiszélesítette. Íme néhányak, akiknek fontos volt Krisztus és a Szentírás, a tiszta hit és az Isten dicsőségére végzett szolgálat.
Női reformáció – ezzel a címmel tettem közzé egy képet, rövid szöveg kíséretében a Dunántúli Nőszövetség honlapján. Bevallom, úgy találtam a kép-összeállítást egy külföldi oldalon. Nyolc női arc, nyolc különös sors a reformáció korából. Már amikor feltettem, számos kérdés kezdett dolgozni bennem, ami azóta sem hagy el. Egyrészt egy sóhaj és egy jámbor óhaj: milyen jó lenne egy magyar női arcképcsarnokot készíteni, ha nem is a reformáció közvetlen közeléből, de legalább egy száz-kétszáz éves keretben. De hát kit is ismerünk jól, kit sorolhatunk a nagy női alakok közé, s egyáltalán, kiről maradt fenn egy hitelesnek tekinthető ábrázolás? A másik kérdés a dolgok igazságtartalmát vizsgálja. Hisz nem tudjuk, a háttérben végzett szolgálatával egy-egy reformátor, vagy hitvalló ős felesége mennyit is tett hozzá a reformációhoz. S végül, egyáltalán és amúgy is, milyen élete volt ezeknek a nőknek? Miképpen változtatta meg mindennapjaikat és gondolkodásukat a nagy szellemi vihar?
Tehát itt van Bora Katalin, Luther felesége. Zell-Schütz Katalin szellemében és tevékenykedésében méltán kapott helyet, hiszen egy harcos hitvalló nő volt. Könyveket írt, segítette az ínséget szenvedőket, és mindenben kiváló lelkésznéként viselkedett. Argula von Grumbach a „női reformátor” volt. Teológusokat elképesztett Biblia-tudásával. „Miként egy keresztyén asszony…” című könyve 14 kiadást ért meg gyors egymásutánban. Az arcképcsarnokba került még III. Johanna navarrai királynő, a nagy hugenotta történelmi alak. Marie Dentiére az egyetlen nő, akinek neve a reformáció genfi emlékművére is felkerült. Jane Grey egy különlegesen éles eszű, művelt nő volt, aki kiállt hite mellett, éppúgy mint a hite miatt száműzetésbe kényszerített Catherine Willoughby. Idelette de Bure, (a kék ruhás, nagyorrú) nem is annyira szellemével érdemelte ki idetartozását, hanem azzal, hogy ő volt Kálvin felesége.
Rengeteg női sors. Egyvalami szembetűnően közös bennük: emancipáltságuk. És itt nem a szüfrazsett-mozgalom, majd a kommunizmus, és végül a fogyasztói-társadalom által eltorzított emancipáció-fogalomra gondolok. Ezek a nők igényt formáltak arra, hogy jelen legyenek, megszólaljanak kortársaik között. Nagyon is egyazon műveltségi szinten álltak koruk nagy gondolkodóival, s nem állította meg őket semmiféle korszellem, szemérem, hogy egyenrangúnak mutatkozzanak a férfiakkal. Gondolom, nem azzal érték ezt el, hogy férfi módjára viselkedtek. Nem vettek harisnyát szoknya helyett, és valószínűleg nem terpesztett lábbal, lovaglóülésben ültek a székre, ha egyáltalán volt idejük ücsörögni. Amikor meg lehetett nyilvánulni, akkor viszont ők is megnyilvánultak. Nőként, szoknyában, hosszú hajjal, de teljes szellemi vértezettel. Háttértudással, műveltséggel, olvasottsággal, tehetséggel. A reneszánsz megkezdte a nők emancipációját, és a reformáció bizonyos mértékig véghez vitte. Végül a háborúk, az Európát mérgező nagy erkölcsi válság idején már nem is tehettek mást a nők: emancipáltan kellett élniük. Hadba vonult férj helyett szántani kellett, átvonuló hadak idején életben kellett maradni, gondoskodni kellett a gyerekekről. A német irodalmon végigvonul a Kurázsi mama alakja. Grimmelshausen pikareszkregényében jelenik meg először a markotányosnő, később Schiller Wallenstein-jében is feltűnik. Aztán Bertold Brecht drámája teszi hallhatatlanná, de a sor folytatható, hiszen Günter Grass nagyszerű regényében, a Vesztfál csevejben a felsorakozó barokk irodalmárok között feltűnik a kitűnő vitapartner, a meghökkentően művelt, és mégis eldurvult asszony. Aztán jön a béke, és a nő beszorul a házba, a család melegébe, a fészekbe. A viktoriánus kor megteremti a konzervatív nőeszményt, aki kizárólag férjéért és gyermekeiért él, s nem is kíván más egyebet. Fojtó babaház, majd lázadó kitörés következik erre a beszorításra. A többit már tudjuk. Ám azt is tudni kell, hogy a viktoriánus nőeszmény nem biblikus. Tudnunk kell azt, hogy ugyan Pál nem kívánja, hogy a nők prédikáljanak és prófétáljanak, ám aktív közreműködésüket a gyülekezetben ő is nagy hálával fogadja. A Biblia az ember teremtésétől kezdve a nőt társsá tette. Hogy a nő más, mert lelkileg másképp működik, az természetesen meghatározza életvitelét, gondjait, munkát. Mert a legtöbb nőben a biológia folyamatok olyan szorosan kapcsolódnak a pszichológiaiakkal, hogy fájdalommal jár, ha ne töltheti be természetét. A serdülőkor már felkészíti őt a feladataira, majd jön a várandósság, a szülés, a gyermekekről való gondoskodás. Aki kétóránként szoptatja gyermekét, az nem megy hadvezérnek, vagy mozdonyvezetőnek. Ebből nem is kellene akkora ügyet csinálni. Hiszen természetes, és mellesleg jó is, hogy így van.
Látjuk, a női emancipáció egy ciklikusan vissza-visszatérő folyamat. Mi kényszerű következményeit érezzük ma. Ám ha elképzeljük, mit jelentett a reformáció a nők számára, talán megértjük, mennyire nagyszerű felemelkedést, vagy éppenséggel szemléletváltást eredményezett. A reformáció az Igét tette a központba, Isten kijelentéseit. A nők hallgatták az új prédikációkat, amik Krisztusról, az igaz hitről, a megigazulásról és a kegyelemről szóltak, és megértették, hogy Isten előtt ők is ugyanolyan értékesek, mint a férfiak. Megértették, hogy Isten nem rangsorolja őket egy második osztályba, valahol a férfiak mögött. „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” A Galata-levélnek az üzenete alapjaiban változtatta meg a nők önmagukról alkotott képét. Isten előtt „nincs férfi, sem nő”. Bora Katalin, vagy Idelett de Bure nem rúgta fel ezzel feladatait. A nagy felismerés nem azzal járt, hogy egyszerre felrúgják a természet rendjét. Ám nagyon is el tudom képzelni, milyen erőt, milyen bizonyosságot adott nekik az Ige. Következményként pedig igényük lett, hogy szellemi téren kiteljesedjenek. Igényük volt arra, hogy megismerjék Istenüket, és megismerjék maguk körül a világot.
Az már egy másik fejezet, miért tudunk oly keveset a magyar nőkről a 16-17. századból. Alig egy fennmaradt kép, alig egy pár levél, az utókor számára fennmaradt sorok. Igaz, Aletta van der Maet színes ruhás festmény helyett a magyar irodalom egyik legszebb költeményét kapta szellemi testamentumként, de ismerjük-e a többi feleséget, akik ráhajoltak férjük fejére, mikor azok elmerülten, gyorsan rótták soraikat az árkusra? És tudjuk-e, kik voltak azok a nők, akik nem féltek szólni hitükről? Akik bátrak voltak elirányítani a férfiakat döntéseikben? Fájdalmas magyar történet ez, hiszen sem idő, sem lehetőség nem volt arra, hogy bárki megörökítse jelenlétét a világban. A túlélésért küzdöttek. A mában akartak helytállni, és ha nem sikerült volna nekik, ma mi nem lennénk.