A jelöltlisták alapján, a politika a választások után is a férfiak belügye lesz. Ki képviseli a nőket Magyarországon?
Nemrég végigkövettem egy vitát a női szerepekről, és más örök kérdésekről, amelyek mind a társadalomban betöltött szerepünket érintették. A vita apropója egy kép volt, ami négy nyugat-európai védelmi miniszterasszonyt ábrázolt, mind a négyen illedelmesen szorongtak egymás mellett egy kis kanapén. A kép mellett egy kis élcelődés arról, milyen ijesztőek a hadügyes hölgyek. Nekem erre rögtön beugrott Katalin cárnő, és még lett volna kit sorolni a történelemben - törékeny asszonyokat -, akik hadak élére álltak. Többnyire nem testi erejükre volt szükség, mint ahogy a férfi hadvezérek sikerének sem a testi erő a nyitja, hanem a jó döntéshozatalra, emberismeretre, taktikai és stratégiai készségükre. Számos, rendkívül árnyalt hozzászólás érkezett, de a vita hamar elfajult. Volt, aki női jogokra hivatkozott, és volt, aki humorosan megjegyezte, hogy „sipirc a fakanálhoz!”.
Kedves uraim! Ha egy nőt a legmegalázóbban akarnak rendre utasítani, csak nyugodtan használják ezt a manapság egyre többet hangoztatott felszólítást! Lappangó indulatok rejlenek a humorizáló mondat mögött. A szorongásból születő előítéletek. Sokan a hagyományra, a „régi világra” utalnak, amikor hangoztatják, hogy a nőnek kizárólag a háztartásban és a gyerekek mellett van a helye. Aki csak kicsit is ismeri a történelmet, tudja, hogy nincs olyan valóságos történelmi tradíció, ami megerősítené ezt a szemléletet. A konzervatív gondolkodás egyik legnagyobb hiányossága, hogy képtelen volt életszerű válaszokat adni a nő-kérdésre. A liberális, illetve a baloldali filozófiák mind megteremtették a maguk elméleteit a nők társadalmi helyéről és szerepéről. A konzervativizmusban erre vonatkozóan közhelyek és előítéletek halmazát találjuk, egy nagy maszlagot, ami nyilván nem is adhat érvényes fogódzókat a nő-kérdésben. Ezért van az, hogy oly sokfelé halljuk a „nőnek otthon a helye” jelszavát, miközben a konzervatív pártok elképesztően családellenes politikát folytatnak, amiben a nők munkába állítása a cél. (Miről másról szólna a GYED-extra, ami kimondottan nő- és gyerekellenes megoldás?)
Szükség lenne egy előítélet- és közhelymentes konzervatív nő-szemléletre. Először is ki kellene mondani végre, hogy hamis az a kép, amely szerint a hagyományos családmodellekben a nő nem dolgozott. Milyen társadalmi hagyományra vetítik vissza ezt a téves szemléletet? Legfeljebb gazdag polgári családokban fordult elő a „babaház” modellje, ahol a nő nem dolgozott, de nem is kapott semmifajta döntési jogot. Mindez peremjelenség volt ahhoz képest, hogy a nők többsége a családi gazdaságokban kemény fizikai munkát végzett, malmot vezetett, pékséget, vagy más műhelyeket. Kézben tartott nagy háztartásokat, ami sok esetben kemény munkával, és komoly menedzseléssel járt együtt. Természetesen, a gyerekek nevelése a nők feladata volt, de számos olyan példa áll előttünk, ahol a fizikai munkára már nem alkalmas idősek vigyáztak napközben a gyerekekre. Hozzáteszem, senkinek nem kívánom, hogy visszasírja a hagyományos családmodellt, ahol a gyermeket esetleg kénytelenek voltak derékig beásni a földbe, hogy el ne mozduljon, mert kellett a nő is a sürgető mezei munkákban.
Legfőbb értetlenkedésemet az váltja ki, hogy bár sok nő eleve felvállalja a családot, hogy kisgyermekeit maga nevelje és szeretetével egy hihetetlen többletet adjon nekik (ezt nem GYED-extrának hívják, hanem anyai extrának), ám a későbbi években is ugyanazt a megvetést kapja nőként, mert ugye, hogy merészel dolgozni menni? Miért nincs a gyerekei mellett? A gyerekek már vagy egy évtizede nem szopnak, járni tudnak, sőt lassanként autót vezetnek, egyetemre mennek, de az anya szégyellje magát. A gyerekeinek nagyobb szükségük van rá. Biológiailag a nő húsz-harminc éves kora között a legalkalmasabb az anyai szerepre. A gyerekeinek szüksége is van rá. Azt se mondhatjuk, hogy ne lehetne normálisan visszatérni a negyvenes éveiben a munka világába. Még bőven van idő ekkor a karrier megteremtésére. Ez egy normálisnak látszó folyamatnak tűnik. Csakhogy ez a női életpálya a mai konzervatív gondolkodásban egyáltalán nem egy bevett modell. Mert a nő fölött mindig ott lóg a „sipirc a fakanálhoz!” jelszava. Ami egyrészt azt sugallja, hogy a vitában részt vevő nő éppen elhanyagolja kötelességét, éhezteti családját. Vagy szégyentelen nő, vagy kékharisnya – mi lenne más? Emellett azonban még egy hátsó jelentés is megjelenik, mégpedig az, hogy a férfi nem kíván vele párbeszédet folytatni, mert a nőt ebben nem is tekinti partnernek.
Hányszor háborodtak fel férfiak azon a tényen, hogy elnőisedett a betegápolói szakma, vagy pedagógusi pálya, ott is elsősorban a legkisebb évfolyamokban? Hányan kérték ki jogaikat, hogy végre dolgozhassanak dadabácsiként, vagy konyhafiúként? Nem is tűnik fel, hány olyan területe van az életnek, ahol elsősorban nők dolgoznak, holott elképzelhető lenne, hogy férfiak álljanak be helyükre? Vajon miért csak a parlamenti férőhelyek fájnak egyes férfiaknak? Vajon miért csak a miniszteri posztok és a vezető beosztások miatt háborognak egyesek, ha azok véletlenül női kézbe kerülnek? Miért csak ez esetben firtatják a férfiak, vajon odahaza mennyire is hanyagolja a befolyásos hölgy a családját? Miért nem kérdezik meg, hogyan tudja ellátni a pékségben a fiatal édesanya óvodás korú gyermekeit, ha reggel négykor kel, és ötkor már rakosgatja a leveles tésztákat az elektromos sütőbe, hogy majd holtfáradtan elszédelegjen valamikor délután a gyerekekért? Végtelenül kicsinyes az a gondolkodás, amely csupán a háttérben bírja elviselni a nőket. Dolgozzon, mert mégiscsak szükség van a munkájára, csak fölibünk ne kerüljön, csak előtérbe ne legyen, csak főnök és befolyásos személyiség ne váljon belőle. Dolgozzon és főzzön. Maradjon csendben. Egyszer egy híres, nagyszerű tehetségű operaénekesnő mesélte, hogy napközben elvégezte a háztartást, megfőzött, aztán este elment, és fellépett. „Csak úgy mellékesen”, fogalmazott ő. „Csakúgy mellékesen”. Szavai mélyen megmaradtak bennem.
„Csakúgy mellékesen” kihozza a nőből a feministát az, ha identitásának alapjait kérdőjelezik meg. Még akkor is, ha alapvetően konzervatív gondolkodású. Még akkor is, ha mint egy kenguru-mama, alig mozdul gyermeke és családja mellől. Akkor is, ha házastársa egyenrangú félnek tekinti. És csak reménykedik, hogy végre sikerül egy olyan konzervatív társadalmi modellt megalkotni, ami nem tévhitekre, közhelyekre és előítéletekre épül. Ahol a nő nő marad, de nem lesajnált, hanem egyenrangú félként.
Hozzászólások