A NATO az ukrajnai válságban követett orosz politika miatt kiépít öt állandó támaszpontot Kelet-Európában és létrehoz egy négyezer fős gyorsreagálású alakulatot, a döntést minderről a jövő heti csúcstalálkozón hozzák meg – írta a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung (FAS) című vasárnapi német lap. A beszámoló szerint a 28 NATO-tagállam nagyköveti szinten már megállapodott a „putyini újorosz” politikára kidolgozott válaszlépéseket összefoglaló stratégiáról, amelyet a jövő heti walesi csúcstalálkozón a legmagasabb szinten fogadnak majd el.
A NATO új támaszpontokat és gyorsreagálású hadtestet létesít – MTI (idézi: Mandiner)
Európa fél. Még soha nem volt ilyen kitapintható reális félelme a háborútól. Az első világháború kitörésének 100. évfordulójára emlékezünk, emellett szeptember elseje a 2. világháború kitörésének hivatalos dátuma. 75 éve már, de még nagyon közelinek érezzük. A háború lehetősége az iszlám terrorizmus fenyegetettsége mellett sem volt soha ilyen keményen érezhető. A nyugati komoly média tele van háborús témákkal, s most először kihallatszódik két fontos szó ennek kapcsán: a haza és a felelősségvállalás.
A második világháború befejezésekor már 1945 májusában Winston Churchill a Szovjetunió megtámadásának lehetőségét fontolgatta. Mivel egyre inkább bebizonyosodott, hogy Sztálin nem tartja magát a tárgyalásokkor hozott megállapodásokhoz, 1945 júniusában egészen sötéten látta a helyzetet. Ám ez volt az a pont, ahol a világ összes állama kifáradt a háborúban. Az úgynevezett hidegháború évtizedeiben nem volt kívánatos egy valódi háború. Egyrészt egyetlen egy ország, illetve hatalom sem látott benne gazdasági, vagy egyéb járulékos hasznot. Mindenki hosszú időre berendezkedett a kialakult status quo szerinti életre. Később a polgári átalakulások sem jártak akkora véráldozattal, hogy egy globális háború gondolata szóba jöhetett volna. A délszláv háború szintén nem rengette meg Nyugat-Európa biztonság-érzését.
Miközben a világ számos részén folyamatosan zajlanak háborúk, Európa most kezdett el először igazán félni. Oroszország fenyegető magatartása nemcsak egy reális vészhelyzetet jelent, de egyben precedenst teremthet. Azt üzenheti, hogy hosszas tárgyalások és egy helyben toporgás nélkül is el lehet érni valamit, aminek tulajdonképpen komoly következményei sincsenek. Amennyiben így következtetnek azok a világtényezők, amelyek hátrányban érezték magukat, abban a pillanatban megkérdőjeleződik az az eszmei fölény, amit Európa az unió révén képvisel. A háború pedig egyre reálisabb félelmekkel tölti el Európát.
Az uniós államok, s egyben mi, magyarok azért (is) rettegünk, mert nemcsak hadászatilag, de lélektanilag sem vagyunk felkészülve – nem egy háborúra, de még magára a veszély érzésére sem. Olyan anti-militáris környezetben élünk, ahol a szülőföld, haza védelme is tabutémának számít. A „katona” ebben a kontextusban soha nem óv, de vért ont, és mivel lételeme a fegyelem, ezért a közbeszéd szerint nem képes az önálló gondolkodásra. Ebben a szemléletben nem létezik olyan szó sem, hogy honvédelem, mert minden háborúskodás értelmetlen vérontásnak számít, minden honvédő báb egy globális sakk-játszmában. Ez a fajta összkép sok-sok évtized ellenpropagandájának a műve. Aminek többek között az is köszönhető, hogy a társadalom a legelemibb védekezési reakciókat sem gyakorolja be. Egy vészhelyzetben ezért valószínűleg nem is tud ésszerűen és higgadtan viselkedni.
Nemrég vetítette valamelyik tévéadó Alfred Hitchcock híres filmjét, a Madarakat. Ez a film, ami számos értelmezést nyitva hagy a néző számára, nyilvánvalóan egyrészt a félelmeinkről szól, illetve azokról a veszélyekről, amelyek váratlanul és kiszámíthatatlanul jelennek meg életünkben. Miközben kisded játékainkat játsszuk, egyszerre megjelenik valami az életben, ami aztán fenekestül felforgatja a létet. Hitchcock a maga felháborítóan kegyetlen, de egyben zseniális módján mutatja be, hogy a félelem és az ijedtség tökéletesen irracionális cselekedeteket eredményez. A film egyik legemlékezetesebb jelenete a tengerparti városka iskolájánál játszódik. A főhősnő el akarja vinni az egyik kislányt. Még nem ért véget a tanítási óra. Kint várakozik a mászókák előtt, és egyre idegesebben szívja cigarettáját. Ő nem látja, de mi nézők igen, hogy a mászókára egyre több varjú száll. Még csak gyülekeznek, fegyelmezetten várnak, ám egyre többen és többen vannak, s jelenlétük egyre fenyegetőbb. Amikor végül a főhősnő észreveszi őket, beront az iskolába, s jelzi a tanítónőnek. A gyerekeket felszólítják, hogy ki-ki menjen haza, vagy várakozzon biztos helyen, s ha jönnek a madarak, fusson. Hitchcock kitereli a gyerekeket és a két nőt a biztos épületből, s szerencsétlenek természetesen azonnal nyílt célpontjai lesznek a madaraknak. A hatásos jelenetben sikoltva rohannak, miközben támadják őket az állatok. A néző felháborodhat, hiszen józan paraszti ésszel is látja, hogy óriási butaságot követ el a két nő. 
Egyrészt kiterelik a gyerekeket a biztosabb védelmet nyújtó épületből. A főhősnő akár beülhetne autójába, hogy segítséget hívjon. Nyilván telefon is volt régebben egy-egy középületben, tehát ily módon is hívhattak volna segítséget. Egészen bizonyosan a lehető legrosszabb megoldást választották. Ám Hitchcocknak a hatásvadászaton túl nagyon is igaza van abban, hogy az ember – különösen felkészületlenül – sok esetben bután cselekszik. A következmények pedig akár végzetesek is lehetnek. Nem mérjük fel jól a vészhelyzeteket, nem tanuljuk meg, hogyan kellene viselkednünk. Nincsenek minták, ami alapján gyors, azonnali döntéseket tudnánk hozni. A kérdés pedig nem kevesebb: hogyan védhetjük meg szeretteinket.
A fogyasztói társadalom pacifista szemléletének nem sok köze van az egykori béketörekvésekhez. Amit ma látunk, annak háttere valójában a kényelem és az egoizmus. A védelem nem kalandorok és szerencselovagok vállalkozása, hanem a közösségért, a sajátjainkért való felelősségvállalás. Súlyos vétek volt az a szemléletmód, amellyel generációk egész sorából nevelték ki az önvédelem szükségességét. A varjak még csak gyülekeznek, mi pedig bárgyú módon ülünk és fel sem figyelünk a jelekre.
Hozzászólások