20 évesek lettünk!
Szombaton ünnepelte a Dunántúli Református Nőszövetség megalakulásának 20. évfordulóját. Ünnepség és konferencia emlékezett meg a fennállás 20 évéről, s ennek során az egyik előadásban szóba került Mária és Márta alakja. A kérdés nem először és nem utoljára fontos a keresztyén női szerepvállalás dilemmái között. Az előadó, aki férfi, nagyon előremutató volt, amikor úgy fogalmazta meg, hogy egy személyben kell lenni Máriának és Mártának.
A gyülekezetben feladatot vállaló nők minden esetben szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy szükség van a tevőleges aktív munkára, mert a gyülekezetnek, mint közösségnek jól esik a komfortosság. A nők többnyire ennek megteremtésében gyakorlottak, ráadásul ösztönös empátiával érzik meg és értik meg, hogy olykor egy meleg ital, egy pohár víz, egy falat étel kell a legnagyobb lelki töltekezések idején is. A kérdés természetesen az, meddig szükséges és elégséges a vendéglátói, háziasszonyi szolgálat, és mikor válik teherré vagy figyelemelvonó helyzetté.
Egyik oldalon ott van az a cselekvő szeretet, ami a gondoskodás révén is kimutatja odafordulását. Nagyon női mindez. Ahogyan a családban sem mártírként van jelen az anya, a nagymama, a nagylány, mint gondoskodó fél. Valahol mégiscsak belénk kódolta az Úr Isten, hogy ha adni akarunk, akkor így tehetjük: étellel, tisztasággal, otthonossággal. Ez természetesen a legtöbb nőnél nem azt jelenti, hogy azért főz, takarít, mos és mosogat, mert nem tudna jobbat kitalálni helyette. Néhány lelkes társunktól eltekintve elég egyszerű a képlet. Tudjuk, hogy valakinek kell csinálnia, tehát felvállaljuk, mert felelősséget érzünk szeretetteink és a körülöttünk élők iránt. A gyülekezetben végzett háziasszonyi teendőket is ugyanebből az indíttatásból végezzük. Nem azért, mert jól esik zsíros lében nyúlkálni vagy fertőtlenítőszert szagolgatni, hanem mert tudjuk, hogy jó lenne, ha lenne étel, tisztaság lenne, jó lenne, ha örömmel érkeznének a templomba az emberek. Pontosan azért, mert a cél lebeg a szemünk előtt, nem is gondolunk azzal, hogy mivel jár maga a munka, így aztán könnyebb végezni.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyülekezet nő-tagjait ki kellene használni. Amiként a nők kellő empátiával érzik meg, hogy a közösségépítéshez a komfortérzés elengedhetetlen, úgy talán a nők segítő-köréhez nem tartozók – férfiak, nők vegyesen – éppilyen empátiával kellene felmérjék, hogy nincs-e erőn felül mindaz, amit elvárnak. Nálunk még igencsak nincs meg a kultúrája annak, hogy pénzben és időben is kiszámolnánk az ingyen érkező ajándék értékét. Pedig megdöbbennénk, ha a nők gyülekezetben végzett szolgálatát és a hozott javak értékét kiszámítanánk. A női szolgálattevőknek szükségük van a lelki megerősödésre is. Ez fizikai munka közben nem - vagy nehézkesen - megy. Ezért olyan jók azok az alkalmak, amikor valóban az Igével tudnak foglalkozni, amikor lehetőség van a nyugodt beszélgetésekre, azokra a pillanatokra, amikor nem testileg teljesen lezúzva, kilúgozva érkeznek, hanem pihent szellemmel, tökéletesen tiszta, üres kehelyként. Azok a konferenciák, ahol anyagi ellenszolgáltatás fejében ellátják a résztvevőket, éppen erre ad lehetőséget. Azok, akik rendre másolat kiszolgálnak, egyszer-kétszer tehessék meg, hogy végre lélekben szolgálhassanak.
Egy konferencián reggeli áhítatot tartottunk a reggelihez megterített asztalok mellett. Az áhítatra bejöttek azok a gyülekezeti asszonyok, akik a reggelit készítették hihetetlen nagy erőbedobással, mert nem is a szokásos „kontinentális reggelit” szolgálták fel, hanem volt ott pecsenyehús, s mindenféle más különlegesség. Ezek az asszonyok kötényben oldalt ültek, s az áhítat végén elmondták, hogy ők is mindig Máriák, akik szeretnek odahallgatni Isten Igéjére. Erre vendéglátónk azzal bocsátotta vissza őket a konyhába, hogy „Elengedjük Mártáinkat, hogy végezzék a konyhában dolgukat.” Értettem, hogy nem volt e kijelentés mögött rosszindulat, de nagyon szerencsétlenül sikeredett ez a mondat. Be is húztam a nyakam, a mellettem ülő kedves barátném felszisszent. Persze, tudom, fakanállal a kézben is lehet imádkozni. Sőt, a munka gondterhelt pillanataiban az ember sokszor máshoz nem is fordulhat, csak Urához. És igenis, nem csak a templom csöndje az imádkozás helye. Ám mégsem ártana átgondolnunk a nők gyülekezeti szolgálatát. A generációváltás csak akkor valósulhat meg, ha nem riasztjuk el az utánunk jövő fiatalabbakat. Itt az ideje, hogy átgondoljuk, miképpen tudjuk megújítani a nők gyülekezeti szolgálatát. Ahol a „jobbik” és „rosszabbik” rész nem ütközik olyan köznapi fogalmainkkal, mint „szorgalom” és „lustaság”, „önmegvalósítás” és „közöny”. Az már csak hab a tortán, hogy az a sztereotípia, amellyel a Mária és Mártha lukácsi történetét magyarázzuk, nem kevés felülvizsgálatra szorulna.