Egy jótanács Magyarországon néha túlzásnak számít: Az állami rádió kivágta Esterházy Péter egy mondatát a műsorból. Az író a hallgatóknak azt ajánlotta, tegyenek látogatást a Nemzeti Színházban mielőtt egy rendszerhű rendező lesz annak intendánsa.
Most már tudom, mit tegyek, ha nem tetszik a szövegem valamelyik szerkesztőnek. Nyilatkozom a reposzton, hogy megcenzúráztak. Előtte persze még közlöm majd a szerkesztőmmel, hogy ha nem kerül be az első oldal cenzúrázásuk révén, akkor ne adják ki a szöveget. Ez esetben persze nyilvános botrányt helyezek kilátásba.
Valami ilyesmi esett most meg Esterházy Péter íróval. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal indított kulturális ajánlójában, hogy most beveti magát Alföldi Róbert mellett. Feltehetően előre fel is tankolta magát kellő eltökéltséggel, ő maga leírja az ÉS-ben, miszerint előre jelezte, "ha úgy adódna, hogy a nemzeti színházas ajánlásomat cenzúrázni kell, ahhoz értelemszerűen nem járulnék hozzá, és akkor az egész interjúhoz sem". Azaz, előre cenzúraként minősítette a megkérdőjelezett mondatok kivágását.
Gyors munka lehetett hirtelenjében ország-világ tudomására hozni, mi is történt, farkast kiáltani cenzúra-ügyben. Hiszen már tudjuk, a Nemzetire vonatkozó ajánlást kivágták a rádióban, erre hamarjában nyilvánosságra került a hiány. Egészen a Spiegel című német hetilapig eljutott a hír, a rádió pedig szabadkozott. Hány helyen lóg ki az a bizonyos lóláb? A történetnek nincs olyan pontja, ahol ne fordulna fel a gyomrunk. Azt viszont sikerült elérni, hogy Németországban megint a zsarnokságba fúlt magyar politikáról beszélnek, bár érdemes elolvasni a cikkhez fűzött kommentárokat. Még ott is azon vitáznak a tisztes hozzászólók, egyenlőségjel vonható-e a cenzúra és a szerkesztés között. Szerkesztésre szükség van, no de mikor minősíthető az politikai döntésen alapuló, manipulációra alkalmas elhallgattatásnak?
Sajnálatos, hogy a magyar kultúra ily mértékben prostituálódott a politika - a kicsinyes napi politika – által. Ebben nagy felelőssége van a most még erősen regnáló, bal-liberális körökhöz kötődő művészeknek. Az irodalom egykori fenegyerekeinek lételemévé vált az irodalmi politizálás, ezzel nagy mértékben csökkentették művük valódi, maradandó értékeit. Egy nyelvzseni, egy nagyszerű alkotó ma erről híres, hogy botrányt kelt a kiszerkesztett mondatai miatt? Ő, a Zseniális Szerkesztő, Szövegek Nagyura?
A politika sárba húzza az irodalmat. Sárba húzza a szellemet. Lehet bármilyen jó az elképzelés, lehet bármilyen (n)agyszerű az eszme, ha a politikai elköteleződés és a végrehajtás percemberekhez, törtetőkhöz, feladatukat túllihegő agyatlanok seregéhez kötődik. A klónok támadnak. És igen, nem elegáns dolog kiszerkeszteni egy nagy író mondatait, különösen, ha azoknak íze finoman szólva is indulatos és megosztó. Meg kell hagyni neki, hogy elmondja véleményét, szabadon, durva vágás nélkül, ha már őt kérdezték. De nem elegáns dolog nagy íróknak (sem!) indulatos és megosztó megjegyzéseket tenni ott, ahol közszolgáltatás folyik. Nem elegáns, (nem arisztokratikus – oh, meine Güte!), mert manipulál. A szólás hatalmát kapta, s ő ott a rádióban éppúgy visszaél ezzel a hatalommal, mint az általa oly igen bírált hatalmon lévők, de méginkább csicskásaik. A szerkesztők részéről az ő saruk, ha már egy Esterházy Pétert kérnek fel kulturális ajánlásra. Tudják, kit kérdeznek. Az író viszont ne akarjon műbalhét rendezni. Mert ízléstelen és őt magát alacsonyítja le.
Amikor először olvastam az ügyről, első gondolatom az volt: na, megkezdődött a trónfosztás. Bár a bocsánatkérés, és a rádió szabadkozása még a Nagy Író nagysága előtt tiszteleg, de megingott az a bizonyos trón, ez most derült ki. Még őt kérik fel, hogy megmondja, mit érdemes megnézni, elolvasni, de már nem veszik szentírásnak szavait. Hogy aztán meg tudják-e dönteni trónját, ez sokban függ a trónszék anyagától is. Időtálló anyagból áll össze, felejthetetlen könyvekből, kikerülhetetlen művekből, vagy sznobok tartanak bakot? Esetleg csak a sznobok lihegése tartotta mindeddig, mint egy kemény buborék, s azt láttuk megtévesztő módon trónnak? Érthető a tanácstalanság a mindenkori sznobok részéről. Hiszen ha eddig őt éltettük, ezután kit fogunk? Lehet, hogy még nem találták meg a konzervatív üdvöskét, azért tartunk még mindig a Wass Albert, Nyíró József, Tormay Cecile-vitánál? Ki a konzervatív fenegyerek?
Örülök, hogy nincs konzervatív fenegyerek. Az irodalom ne legyen a politika cédája. Az irodalom szóljon úgy, hogy tíz-húsz-száz év múlva is érthető és élvezhető, elfogadható és emberi legyen. Az irodalom a mindenkor emberiről szóljon, és ne napi politikai fröcskölődésekről. Jelenleg a tükör visszaköp. Az önreflexió igénye kitermelte az ön- és közbelező irodalmat. Az pedig tudjuk, milyen. Hétvégén ott álltam a két hátsó lábán felhúzott disznó mellett, amikor Jenő nagy precizitással felvágta a hasát, és mint egy sebész kibontotta az állatot. Az a bűz, ami a belső részekből jön, az bizony pont olyan, mint az önbelezés, amikor elfelejtjük legalapvetőbb emberi értékeinket, az erkölcs szavát, a szeretet hangját. A belek kifordulnak, bélsár és epe szagától öklendeznek a körülállók, semmi nem emlékeztet többé az egykor élt rózsaszín, boldog disznóasszonyságra, eleven röfögésére.
Az erkölcs relatív fogalommá vált a posztmodern irodalomban. Erkölcsi felháborodásáról tehát nincs joga valakinek beszélni, aki megkérdőjelezi az erkölcs alapvetőnek hitt értékeit. Ha nincs mindenki számára érthető és kötelező értékű norma, akkor kizárólag a politikai szabadság megnyirbálását hozhatja fel elrettentő példaként. Erre készül, s amikor megtapasztalja, hogy tényleg belenyúlnak a szövegbe, tiltakozik. Jól hallok? Esterházy Péter tiltakozik a szöveg megnyirbálása miatt? Csak nem arról az Esterházy Péterről van szó, aki megtanította nekünk, hogy az intertextualitás hozzátartozik a mai irodalom eszköztárához, hogy vendégszöveggel manipulálni lehet, hogy új szövegkörnyezetbe kerülve be lehet tenni, ki lehet venni, el lehet venni, át lehet fogalmazni, be lehet fordítani? Nemes Nagy Ágnessel mondhatnánk most:
„Nem lehet, te Fickó, mindig
kimegy-a, lemegy-a, bemegy-a!
Nem lehet, te Fickó, mindig
szedi-a, veszi-a, eszi-a!
Baj lesz ebből, Fickó, nagy baj:
Szalad-a, szalad-a, üti-a!
(A lopós kutya)
De félre Bors néni kutyájával! A csúf botrány csupán apró epizód abban a játszmában, amit egyesek kultúrharcnak hívnak. Kultúrharcnak nem igazán nevezném a folyamatot, a harcoló felek némelyike meg sem érdemli, hogy a kultúra zászlóvivőjének nyilvánítsuk. Sokkal inkább érdekharcról van szó, és a háttérben pénz, a megélhetés miatti bizonytalanságok állnak. Dehogy posztmodern és népi irodalom, dehogy avantgárd és klasszikus művészet közötti ellentétek csúcsosodnak ki! Ki kapja eztán a pénzt? Ezen áll vagy bukik a legtöbb vita. Nem érdektelen dolog – beismerem. Sőt, kimondottan örülök, hogy olyan művészek is megmutathatják manapság magukat, akiknek évtizedeken keresztül esélyük sem volt a szélesebb nyilvánosság elé kerülni, jóllehet éppoly tehetségesek és nagyszerűek, mint jobban futtatott pályatársaik. Itt is lesznek igazságtalanságok, mint ahogy eddig is voltak. Naiv az, aki azt hiszi, megoldható a pénzek és a médiabefolyás elosztása igazságtalanságok nélkül. No de mai történetünkben nem ez a régi igazság(talanság) a legszomorúbb, hanem az a mód, ahogy önmaga trónfosztását a koronázatlan király felgyorsítja. Szomorú. Mert eszembe jut, milyen mélységesen megrendítő volt olvasni annak idején fiatalon, zseniális lendülettel megírt sorait. A szív segédigéi látni engedték a gyász bugyrait, a Csokonai Lili név alatt megjelent Tizenhét hattyúk nyelvi erejével egy boldogságra vágyó, de mindig csak szerelmi eszközként használt és elhasznált nő sorsát jeleníti meg. Ma újra olvasva látni már a későbbi könyvek alapelemeit, már megjelenik az apa-figura, akit számtalan módon és számtalan figurában foszt meg minden méltóságától a szerző, már megjelenik az a barokkos szódagály, ami szinte olvashatatlanná teszi szövegeit, és persze az a fránya vendégszöveg is ott van mindenütt, hogy aztán eluralkodjon és megkérdőjelezze a szerzői eredetiség és kreativitás legelemibb igényét. De még ez is mind betudható lenne a művésznek, az írónak, a zseninek. A bulvárbotrány, az álhisztéria, a politikai hiszterizálás nem az ilyen nagyformátumú íróhoz illik. „A jóból is megárt a rossz –„?
Hozzászólások