Az Éhezők viadala záró epizódjának első fele éppen olyan sötét tónusú, amilyennek egy befejezés előtt lennie kell.
Egy valamikori jövőben, az amerikai kontinens északi részén van egy államalakulat – Panem -, ahol kenyér szűken van, csak egy kiváltságos réteg számár létezik a fényűzés, viszont cirkusz van minden mennyiségben. A diktatúra egy mediatizált rendszert épít fel, amelynek része az állandó propaganda, a szokásos agymosás, amiben az információkat úgy adják és titkolják el, ahogy éppen jónak látják. De része ennek a gépezetnek a reality-show-k mintájára sugárzott éves nagy cirkusz, az Éhezők viadala, amelyben csak egy ember lehet a győztes. Ám van egy ember, egy gyenge fiatal nő, akinek öntörvényűségében megakad a jól működő gépezet, s elindul a lázadás mindenütt. Ez az Éhezők viadalának alapötlete.
Suzanne Collins regény-trilógiája talán első kötetében ragadta meg a legeredetibb módon azt, ami korunk legnagyobb ellentmondásait idézi. Bár az amerikai írónő a diktatúrák igazi hétköznapjairól vajmi keveset tud, nem érti, hogy az igazi diktatúrák rendszere csak úgy működik hosszú távon, ha a társadalom széles tömegei megalkuvók, sőt, együttműködők – besúgnak, azonosulnak a propaganda által hangoztatott eszmékkel, azaz hisznek a rendszerben. Amit viszont Amerikából a dramaturgként dolgozó Suzanne Collins nagyon jól lát és ismer, az a média befolyása, működése. A regény-trilógia elképzeli tehát azt, hogy egy általános pusztulás idején a hatalom újra és újra cirkuszi látványosságként – majdnem élőben, de legalábbis az élő közvetítések illúziójával – közvetíti a megfélemlítést. És bár a könyv, valamint annak filmadaptációja a jövőben játszódik, nem a tudományos-fantasztikus elemek kerülnek előtérbe, hanem a társadalom. Mivé lesz az ember egy extrém társadalmi, politikai, történelmi helyzetben? Disztópiának, vagyis negatív utópiának hívják a műfajt, és sorolhatnánk itt a Szép új jövőtől, az 1984-en át regényeket, filmeket, amelyek nem annyira a jövőről, mint a máról mondanak el sokat. Nekem a regény első lapjait olvasva Tatjana Tolsztoja Kssz! című zseniális regénye ugrott be, ahol szintén egereket esznek az emberek, mert nincs kenyér, nincs hús. Ám Suzanne Collins regénye messze van az úgynevezett magas irodalomtól. Szórakoztató mű, de miután érzelmileg és intellektuálisan is nagyobb igényeket támaszt az olvasótól, mint egy tucat-ponyva, ezért a kategória legjobbjai között említhető.
Számomra a regény-trilógia első kötete tűnt számos szempontból a legjobbnak. Eredeti ötlet, viszonylag jó ritmusú elbeszélés, de a későbbiekben nyúlóssá, melodramatikussá válik a két másik kötet. Hiába magyarázza a szerző a főhősnő motivációit, itt-ott nem értjük őt, nehezen azonosulunk vele. A harmadik kötet rengeteg szálat elvarratlanul hagy, s csak remélni merem, hogy azért így rendezte az írónő, mert még ír majd további köteteket, kiegészíteni az eddigieket, és nem egyszerűen dramatikai meggondolatlanságként. Mindenesetre amerikai szokás szerint az epilógus nem maradhat el, ami családról, viszonylagos lelki békéről és happy endről szól. (Személy szerint betiltatnám az epilógust, mert a kimondottan jó művek ezzel a végső tollvonással végtelenül lebutulnak.)
A filmfeldolgozás harmadik része megy egy hete a mozikban. Az első rész számomra kapkodónak tűnt. Mivel cselekményekben rendkívül gazdag történetről van szó, a film képtelen volt elidőzni olyan pillanatoknál, ahol megérthettük volna a hősöket. Nem vált érthetővé a szerelmi szál, amely kicsit hasonlít az Elfújta a szél szituációjára. Azaz, két férfi van a főszereplő nő életében, egyikért olvadozik minden olvasó és az egész női közönség, a másik férfi nyeszlettebb, sápadtabb, egy tucat-férfi, mégis ezért van oda a főhősnő. Nos, valami ilyesmit látunk az Éhezők viadalában, s a film nem könnyíti meg azok dolgát, akik nem értik, miért is olyan fontos az a bizonyos alacsony, szerencsétlen alak Katniss Everdeen számára.
A mozikban most futó harmadik rész szerencsés módon csak az első darabja A kiválasztott című befejezésnek. Így több idő jut érteni, megérteni. Nem állítom, hogy sikerül teljes mértékben azonosulni a főhősnővel. Ennek egyik oka az a sablonosság, ami a szereplők bemutatását jellemzi. Katniss öntörvényű, makacs lány, akit keményre csiszolt a kemény élet. Ha szenved, nagyon tud szenvedni, de nehéz vele együtt sírni, mert nem tudunk megrendülni néhány hatásvadász hullahegytől, vagy a rengeteg sérülttől egy kórházban. Az azonosulás és megrendülés esetében igaz a régi mondás: a kevesebb több.
A szerelmi szál ugyanígy továbbra sem válik érthetővé. Ha ölel, nem érezzük a melegséget, vagy a szeretet utáni vágyat tette mögött. Ha megrendül - mert látja a képernyőn keresztül azt a fiatalembert, akiért bármit megtenne - nehéz őszinte érzelmeket észrevenni rajta.
És mégis jól sikerült ez a film. Még mindig kevés melodráma, nagyon kevés romantika került bele, de szerencsére az akciódús harci jelenetek sem teszik túlzottan nevetségessé. Viszont kimondottan üdítő az a reális-naturális megjelenítés, ami szakít a hollywood-i hagyományokkal. Nem kikozmetikázott szereplők és világok kerülnek filmvászonra, hanem emberek a maguk tökéletlenségében és sebzett világok a maguk szánalomra méltó kifosztottságában. Alig van itt smink, és ez nemcsak átvitt értelemben értendő. A színészek arcán minden ránc, minden anyajegy, minden májfolt és borosta tökéletesen kivehető. Bár ez még kevés az azonosuláshoz, de pontosan arra szolgál, hogy megváltozzon a mozinézők igénye. Azaz akarják a hitelességet! És talán ezért jó, ha a fiatal nézők találkoznak végre ilyen filmekkel. A mese kell sokak számára, de ne manipuláljon. Hagyjon lehetőséget a gondolkodásra, vezesse el a nézőt odáig, hogy felismerjen alapvető ellentmondásokat a saját valóságában is.
Az Éhezők viadala egy lázadás története. Azok a fiatalok, akik nem éltek diktatúrában, szegényebbek egy tapasztalattal (Istennek hála!). Csak a médián, vagy irodalmi műveken, esetleg szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből érthetik meg, mit jelent a szabadság hiánya, és mit jelent az, amikor valaki képes az életét feláldozni egy eszméért, egy boldogabb jövőért. Az Éhezők viadala gyermeteg módon mutatja be a forradalmat azokkal a tömegjelentekkel, amik leginkább az ötvenes évek propaganda-filmjeire emlékeztetnek, vonuló boldog ifjúmunkásokkal, akik énekelnek, mielőtt kockára tennék életüket. Nincs könnyű dolga a mai fiatalnak, mert ezt kapja. Ám mégis jó az, ha látja, hogy az igazi forradalmak mögött közösségek állnak. Katniss Everdeen nem egymagában győzi le az egész nagy elnyomó államhatalmat. Ő egy szimbolikus figura, akire ez a szerep roppant nagy felelősséget ró: a reményt kell táplálnia. De szerencsére nem akarják elhitetni sem olvasóval, sem nézővel, hogy egyedül le tud győzni egész hadseregeket. Mert ez az a pillanat, amikor a kollektív tudat legyőzi az egyéni – nagyon is normális – kívánságokat és igényeket. Nem szabad lebecsülni mindennek az értékét, amikor egocentrikus társadalmunkban megjelenik a kollektív-tudat egy érzelmi síkon.
Egyelőre marad a kollektív kukorica-rágcsálás a moziban, s végül az enyhe csalódás, amikor még semmi nem fejeződött be, de a filmnek vége. Mégiscsak alaposan manipulál minket a legjobb média is! A következő részt is meg akarjuk nézni, nagy kollektív kukorica-rágcsálás közepette. Gondolkodni ráérünk a cirkusz után.