Azt gondolhatnánk, minden rendben van a női szerzők elismerésével.
Hétvégén kezembe került egy osztrák brosúra, ami az Ausztriában élő és alkotó nőket szólaltja meg, őket mutatja be. Szokatlan kényelemben olvasgattam, s kinézegettem, mert a széles, magas ablakokból a Karavankák hegysorai sejlettek fel a ködös estében. Akkor nem tudtam, hogy éppen javában folyik a vita a Reposzton a női lét alapkérdéseiről. Amikor ezt a brosúrát elolvastam, első döbbenetem annak szólt, mennyire közösek a panaszaink. Persze osztrák hölgytársaink mégsem ugyanott tartanak, mint mi, magyarok, hiszen nálunk efféle kis reklámanyaggal nem találkoztam, amely képet adhatna arról, kik azok a magyar írók, költők, irodalmárok, akik történetesen nők is.
Mi a kortárs osztrák írónők közül többnyire Elfriede Jelineket ismerjük, és nem csak a Nobel-díja miatt. A brosúra kezdő esszéje nők egész sorát érdemesnek tartja arra, hogy kiváló művek szerzőjeként megemlítse. Az esszéíró „költői kérdései” már azt a tehetetlenséget érintik, amivel mindegyre találkozunk az irodalomban. „Miért nem ismerik X.Y. nevét határainkon kívül, noha a modern élet virtuóz elemzője?” „Miért maradtak továbbra is a titkos irodalmi tippek között Y.X. szellemes nyelvi alkotásai?” Az esszéíró végül előáll a farbával: „Vagy másképpen szólva: Mit tud Thomas Glavinic és Daniel Kehlmann, amit a nevezett írónők nem tudnak?” (A kérdésre azért lenne néhány szarkasztikus válaszlehetőség.)
Az esszéíró az érvényesüléshez szükséges eszközök hiányait sorolja. Talán a férfiak jobban értenek a nyilvános élet játékaihoz. Vagy bizonyos hölgyekben nincs az, amit a marketingguruk keresnek, az extravagancia, az érdekes megjelenés. Itt már személyeskedésbe fordul a felsorolás, mert a frizurák, vagy a miniszoknya, és a magassarkú mind nevekhez kötött. Ám említi az életrajzban fellelhető egzotikumot, vagy más csámcsognivalót is, ami aztán végül nagyobb hangsúlyt kap egy-egy könyvbemutatón, mint maga a mű.
A nagy osztrák irodalmi kitüntetések azt hozzák, amit az esszéíró már megtapasztalt, bár hozzáteszi, ha azért választ egy kuratórium nőt, mert már túl sok férfi díjazott volt, akkor inkább legyenek szívesek hagyni. Az arány elég ijesztő, a 8-21-től a 13-27-ig, vagy a 22-41-ig, minden esetben a férfiak javára.
Szépen kiegészíti ezt az általános képet a kiadvány egy tárcája, ami a női lét egészen gyakorlati oldaláról szól. Nőkről, akik írói minőségükben is meg szeretnének mutatkozni. A lapban sokat emlegetett és dicsért Lydia Mischkulnig a következőt írta egy frankfurti élményéről, amikor az irodalom jelentős képviselőivel és kritikusokkal egy esti rendezvényen kellett részt vennie. „Férfitöbbség volt, mert a nők otthon maradtak beteg kisgyermekeik mellett, csak én nem voltam otthon, egyedüli anyaként, s így elhanyagoltam a gyerekeimet, hogy az írói egzisztenciám szürke hétköznapjait egy kicsit megtörhessen és reklámozhassam magamat. Ez most itt az irodalomról szólt. Dilemmában voltam, melyik szerepet válasszam. Anya vagy írónő.”
Most ne húzzuk elő a kalapból szerencsétlen Virginia Woolf-ot, akit a témában mindegyre előrángatunk. Régi dédelgetett vágyam és álmom, hogy jó lenne szervezni egy találkozót, egy konferenciát, ahol irodalmárok – írók, költők, kritikusok -, akik történetesen nők, elmondják tapasztalataikat, beszélgetnek az őket is érintő rengeteg szerepről, s a vállalás nehézségeiről. Lehet, hogy álom marad mindez, mert ugye az ember nem ér rá. Mert ugye az ember lehet akármi, mégiscsak nő, aki vagy hanyagolja a gyereket és fut a háztartás odahaza, vagy odahaza van, és mosogatás közben az irodalomról agyal, mint ahogy azt annak idején Rab Zsuzsa is mesélte. Azért a szomszédok példája most megerősített, hogy igenis érdemes lenne összeülni, s önmagunk számára éppúgy, mint a kultúra iránt érdeklődők számára nyilvánvalóvá tenni, hogy a gyerekzsivajtól hangos, vagy hagymaszagú női írói műhelyek is működnek, csak másképp, mint a férfiaké.
Hozzászólások