A hollandiai Allard Pierson Museum, ahol öt ukrajnai (egy kijevi és négy krími) múzeumból származó szkíta aranyat állítottak ki egy tárlat keretében, amellett döntött, hogy a műtárgyakat nem adja át sem Ukrajnának, sem a Krímnek addig, amíg az érintett felek nem egyeznek ki, ill. az ügyben a bíróság nem hoz határozatot – olvasható a tárlatot rendező múzeum tulajdonosa, az Universiteit van Amsterdam közleményében.
A hollandok keresik a szkíta arany törvényes tulajdonosait – Oroszország Hangja Rádió
Nem is gondolná az ember, milyen furcsa történeteket eredményez egy háború. Ha a műtárgyak mesélni tudnának, valószínűleg sok-sok keserű panaszt sírnának el. Így volt ez mindig, de mégis megdöbbenti az embert, amikor nem csak hallomásból és történelemkönyvek lapjain találkozik a műtárgyak zaklatott sorsával. Amíg háború van, és emberi életek forognak kockán, ugyan kit érdekli jobban az, mivé lesznek a nemzeti történelem vagy a nemzeti kincs darabjai? Amikor a rettenetes sokk-hatás enyhül, annál fájdalmasabb látni a pusztulás nyomait.
A krími szkíta-kincs története még nem egy lezárt fejezet. Elmúlt év közepén a Krím-félszigetről egy látványos kiállítás került Bonnba. Az „Arany-sziget a Fekete-tengerben” című vándorkiállítás egészen januárig volt megtekinthető Németországban, majd onnan átkerült Amszterdamba, az Allard Pierson Múzeumba. Az értékes tárlat egyrészt szkíta aranytárgyakat, valamint a tatár birodalom idejéből való kincseket tartalmaz. Márciusban kiderült, hogy a szokásos vándorkiállítás komoly feladat elé állítja a holland múzeumot. Mert ugyan bizony kinek a tulajdona mindez? Tavasz óta mind az ukrán, mint az orosz állam a magáénak követeli a régészeti tárgyakat. A kikölcsönzés idején az ukrán állam tulajdonában voltak ezek az értéktárgyak, csakhogy március óta a Krím-félsziget az Orosz Föderáció tagja lett. Amennyiben a krími múzeumoknak visszaküldik a kiállítás anyagát, át is került az az orosz állam tulajdonába. A holland múzeum nem csak azért tanácstalan ez ügyben, mert a visszaszolgáltatás egyben valószínűleg nagyon hosszú időre eldöntené, ki is teszi rá kezét a kincsekre, de szimbolikus jelentősége is lenne. Hiszen abban a pillanatban, ha visszaadja a krími gazdáknak, egyben az orosz annexiót is elismeri. Ettől a lépéstől pedig egyelőre a nemzetközi jogászok óva intik a múzeumot. Tanácstalanságukat jól jellemzi, hogy a bonyolult helyzet miatt szerették volna visszalökni az anyagot a német szervezőknek, akik szintén féltek magukra venni a döntés ódiumát. Végül a múzeum úgy döntött, a kiállítási tárgyakat addig őrzi, amíg nincs egy független bírósági döntés ez ügyben.
A gyönyörű szkíta tárgyak persze elindítják az emberben a gondolatsort régmúlt korok előásott tárgyairól. Ma már senki nem követeli vissza a Milói Vénuszt, a Szamothrakéi Nikét, a rengeteg múmiát, az azték vagy kínai kincseket. Ma már nagyobb az érzékenység a műtárgyak tulajdonjogát illetően. Ehhez persze kellett az az erkölcsi alapállás, amivel Nyugat-Európa lovagiasan felajánlotta a más kultúrákban „összegyűjtött” műkincsek megőrzését. Eszembe jut erről A becsületes tolvaj Marci című mese. „Mert azt én is úgy loptam”, mondja a király, amikor jelzi, mit kap Marci, ha teljesíti a próbát. Nehéz a tolvajlás alapjáról erkölcsi döntőbírónak lenni. Hisz nyilvánvaló, hogy nemcsak jogi döntés, de egyben politikai és érzelmi véleménynyilvánítás is szükséges ahhoz, hogy eldőljön, kinek kell visszajuttatni a krími szkíta kincset. Az ember igazságérzete azt mondatja, kerüljön vissza a Krímre, oda, ahol megtalálták a régészek ezeket a tárgyi emlékeket. Persze, ki garantálja, hogy a vita után valóban ott maradnak-e az őket korábban őrző múzeumokban? Másrészt viszont az is felháborítónak tűnik, ha évekig visszatartja Hollandia a teljes anyagot. Az már csak tovább nehezítené a kérdést, ha visszaidéznénk, hogy az 1827-ben megkezdett ásatások idején a térség Oroszország része volt. Így történelmi jogalapja a kincsekre mindenképpen lenne.
A Bahcsiszeráj mellett található szkíta temető most sírhatja a régészek buzgalmát. Feldúlt és kifosztott hely immár az, amit a szkíták végső nyughelyként használtak. A gonddal behelyezett arany maszkok, fejdíszek, a nyakra feltűzött gyönyörű nyakláncok hol spotlámpák fényében állnak a tárlatokon, hol barátságtalan raktárok mélyén hányattatnak. Vajon kit illetnek meg? Mégiscsak igaza van annak az újkori régészeti gyakorlatnak, amely ha ki is ássa, vissza is temet sok dolgot, mert ott jobb helyen van úgymond, mint idefenn.