A negyedik ok pedig a jelenlegi élethelyzetünk lehet: a Facebookon legtöbbször csak az árva kutyával meg a politikai vekengéssel találkoztunk, az írókról szóló történetek pedig egy ilyen környezetben felfrissülést jelenthetnek.
Nemrég kaptam egy régi szöveget a Facebook-oldalamon, több száz éves szerelmeslevél, azzal a megható szemérmességgel, ami egykori emberekben még ott élt. Nem úgy a hozzászólókban, elsősorban nőkben, akik nem szégyellték első felötlő gondolatukat, első rossz érzésüket nekiereszteni a Nagy Hálónak, ennek a virtuális világfalunak. Elszomorított a kép, egy-egy „ez jóóóó” típusú felkiáltáson kívül csupa mocsok, csupa cinizmus.
Nyáry Krisztián gondolt egyet, és kép kíséretével közzétett híres emberek, elsősorban írók, költők életére vonatkozó elgondolkodtató, szép történeteket, néhány ismeretterjesztő utalást. A vállalkozás dicséretes, Hegedűs Géza művelődéstörténeti buzgalmát idézi számomra. Hogy milyen közegbe érkeznek ezek a bejegyzések, az már más kérdés. A Facebook bizonyos értelemben egy deformált szociális világ, ez az a hely, ahol értelmes emberekből skizofrén őrültek, bunkó bekiabálók lesznek, nőkből kocsisszájú trágárok, férfiakból giccs-rózsaküldözgetők, butákból okoskodók, okosokból hülyéskedők. Volt olyan „igazi” ismerősöm, akit azért nem jelöltem be virtuális „ismerősként”, mert megnéztem a profilját, és megijedtem tőle. Vannak máskülönben olyanok, akik józanságukkal, értékvállalásukkal megleptek, kellemesen egészítették ki a mindennapi arcképüket. De nem ez a jellemző. A Facebook- és az internet-hozzászólások többnyire inkább kontrolálatlanságukról híresülnek el. Nincs külső kontroll, de nincs belső sem. Azaz, nem érvényesülnek azok a minimális etikai szabályok, amiket amúgy a való életben meglepő zárványként egy kis számú népesség magáénak érez. Az utcán még bocsánatot kér a másiktól az, aki meglökte az előtte haladót, de a világhálón már böfög és trágárkodik az egyetemi tanár is. Persze, volt idő, amikor nem viktoriánus szabályok határozták meg a társalgás határait. A reformáció kora igencsak híres volt erről, egyenesen stílusnak számított a „gróbiánság”, tudjuk ezt Luther Márton lejegyzett szövegeiből. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy komoly igény támadt a tisztulásra, a teljes reformáció lesöpörte többek között a trágárságot Európa térképéről, a polgári erkölcsök kijelölték nyelvünk határait, aminthogy emberi kapcsolataink szabályait a normális, konfliktusszegény egymásmellett-élés reményében szintén megszigorították.
Mára a normák érvényessége minimálisra szűkült. Fegyvert ugyan (még) nem fognak ránk az utcán, ám a szabadszájúság, egymás megalázása, hihetetlen becsmérlések egy normál bolti vásárlás alkalmával is megtapasztalhatóak. Az internet ezt a kommunikatív fertőt katalizálja, hiszen amúgy sem látunk arcot, tehát a szégyenérzet hamar kikapcsol.
Ráadásul az internetes rossz modor bizonyos mértékig fertőző. Az egyéni munka egy-egy bejegyzés mögött a legtöbbeknél vajmi kevés. Az interneten kevesen írnak hosszabb, értékelhető minőségű szöveget, annál többen kommentálnak. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja: a sok irkálgató nagy része betűismerő olvasni-nem-tudó. A kommentek nagy része első érzelmi reakcióból született reflexió, alaposság, megfontoltság, tudás (óh, jaj) mind hiányoznak mögötte. Itt egy másodperc alatt lehet végítéletet mondani Kossuth Lajosról, a református nőszövetségről vagy Istenről. Tulajdonképpen mindegy, ki és mi kerül a célkeresztbe, hiszen amúgy ülünk a gép előtt, és talán soha nem is találkozunk személyesen…
Fejlett nyugati kultúrákban már meghúzták a vészharangot. A közösségi hálók ugyanis tönkretettek már politikusi karriereket, itt egy konzervatív vérzett el a háló oltárán, ott egy Kalóz-párti jelölt esett ki a jelöltségből, mert megtámadta őt a kommentelők egy csoportja. Az internet-szabadok ugyanis nem kímélik még azokat a pályatársakat sem, akik a korlátlan internet-szabadság nevében lépnek fel. A lényeg az azonnali tetszés és nem- tetszés-nyilvánítás. Like, vagy nem-like. Milyen egyszerű is ez. Vagy primitív?
Sokan a demokráciát féltik ettől a nagy véleménynyilvánítástól. A politikus ugyanis népszerűség nélkül nem ér sokat. Tehát: nem nyilvánít olyan véleményt, amelyet a hálóban lévő kisebbség megtámadhat. Önmagát korlátozza, sőt, ismét egy virágnyelvbe burkolja a kimondásra váró közlendőit, ami bizonyos védelmet ad a számára, csakhogy kódolt nyelvezete manipulál. Az óvatosság semmilyen módon nem használ a demokrácia beszédmódjának. Egyelőre csak egy megoldás van: az intézményes önszabályozás, a szerkesztői elvek érvényesítése a moderálás különböző fajtái révén. Az egyes internethasználóban ugyanis nem fog néhány hét, néhány hónap alatt beépülni egy önszabályozó, amit elfelejtettek a szülei, a nevelői, a társadalom, a világ beletenni. Akiből hiányzik, az lassan építi fel, és akarnia is kellene, de miért, ha nincs rá külső felszólítás, parancs? A Facebook továbbra is marad az, ami: egy nagy átkiabálós piac. Szeretek benne találkozni kedves „ismerősökkel”, és nagyon-nagyon vigyázok, hogyan rendezem be a bódémat, milyen portékát kínálok. Nehogy valaki rám szóljon, hogy rossz áruval jöttem ki a piacra.
Egy viszont biztos: ha Miss Marple lennék, már rég nem Mary Mead lakosainak archetípusai közt kutatnék egy-egy jó kis párhuzam után. Egyszerűen megnézném a gyanúsítottak profilját. Ebből az is kiolvasható, ami nincs benne. Mit tettél be, és mit nem tettél be? Egy Miss Marple-nak semmi az, egy teljes személyiségképet adni valakiről egy szépen szerkesztett idővonal alapján. Mert ha én Miss Marple lennék, azt is tudnám, hogy a Facebook eleve nem butít, egyszerűen kihozza a butából azt a butaságot, amit addig sikeresen álcázott. Miss Marple-ként pedig betennék magamról egy kötőtűs képet.
Hozzászólások