A védőoltás a legfontosabb, de a vírus terjedését is akadályozni kell. Ezen a télen eddig hazánkban 900 ezer embert oltottak be. Még egészségesenoltassuk be magunkat. Ha megbetegedtünk, zsebkendőbe köhögjünk-tüsszentsünk. Alaposan, antibakteriális szappannal mossunk kezet. Ha úton vagyunk, használjunk kézfertőtlenítő gélt. Az állapotos nők mindenképp oltassák be magukat.
Az észak-német tévé híradója sokkoló képekben emlékezett meg a két évvel ezelőtti, 2011-ben dúló EHEC-járványról. Nem fejlődő országról volt szó, és nem is a sötét középkorról! Jött egy felismerhetetlen fertőzés, ami szinte mindenkinél más tüneteket produkált, de a következményei rengeteg embernél visszafordíthatatlanok voltak. A számok döbbenetesek. Két hónap alatt 4321 regisztrált beteg közül 852 a legsúlyosabb tüneteket szenvedte el, főként veseelégtelenséget. Többen dialízisre vagy szervátültetésre szorultak, 50 emberen már nem lehetett segíteni. Ők voltak a járvány halálos áldozatai. A kórházak e két hónap alatt alig bírták ellátni a betegeket, miközben a szakemberek lázas sietséggel keresték a fertőzés kiváltóját, hogy a további terjedést megakadályozzák. Hamar jött a válasz: a spanyol import uborka. Mire vagonszám megsemmisítenek minden fellelhető uborkát, jön a következő tipp. Nem az uborka, a növényi csíra. A tévében a műsorvezető naivan felteszi a kérdést: 
Ma gyorsabban reagálnának-e az illetékesek egy ismeretlen kórokozó megjelenésekor? Tudunk-e többet azóta? Este van, mi közben csöndesen beszélgetünk a tévé előtt. „És mi okozta valójában?” „Nem tudják. Tulajdonképpen lecsengett, és nem derült ki.”
Voltak korok, amelyek elfogadták, hogy léteznek fertőző betegségek. A kórokozókat többnyire nem ismerték, a tünetek alapján azonosították, és többnyire a tüneteket kezelték jól-rosszul. A védőoltások feltalálásával, használatuk elterjedésével kialakult a civilizált emberiség tudatában egy tévhit, miszerint megszűntek a járványok. Az önáltatás a „sose halunk meg” olcsó jelszavával elbódított ugyan sokakat, ám minden újabb ragály ősfélelmeket szabadított fel. Ezt a gyógyszer- és a vitamin-ipar jól kihasználja. A tudatlanságunkkal és a szakértelembe vetett naiv bizalmunkkal (vagy mondjuk úgy, hitünkkel?) él vissza. Az évente megjelenő influenza óriási üzleti lehetőséget rejteget, hiszen az oltást minden évben meg kell újítani. Voltak körülötte viták bőven, már csak azért is, hiszen a hagyományos, kötelező védőoltásokkal szemben az évente változó, nem is mindig egy forrásból származó influenza-elleni oltások hatékonysága és mellékhatásai a mai napig kételyeket ébreszt laikusban és szakemberben egyaránt. Azzal is tisztában vannak a legtöbben, hogy egy-egy oltóanyag nem hatásos az influenza minden törzsével szemben. De azért kísérletezünk hűségesen. A legfőbb kísérleti alanyok szemünk fényei. Gyengéink, gyermekeink. A H1N1- körüli hisztéria idején azt mondja egyik ismerős anyuka: „Én nem oltattam be magam, pedig ingyen lenne (kórházban dolgozik), de azért a gyerekeket beoltattam”. Ez az idő tájt történt, amikor már sokan, sok helyütt beszéltek arról, hogy baj van az oltóanyaggal. Azért a gyerek legyen bebiztosítva.
Ez a biztonságérzet az emberi szemmel ellenőrizhetetlen oltóanyagokkal és gyógyszerekkel szemben irracionális, ha belegondolunk, mennyi bizalmatlanság van az emberekben látható dolgok iránt. Nem eszi meg a cseresznyét a fáról, hátha permetes, de magába fecskendeztet érthetetlen és felfoghatatlan nevű mérgeket. Húzogatja az orrát a bodzaszörptől, mondván, hogy bizonyára ólmos volt a bodza, közben amerikai, vagy kínai étrend-kiegészítőket adagol magába. Pedig a kétely olykor nem árt. Gyógyszerhivatalok által elfogadott készítményeket kaptak azok a várandós asszonyok is annak idején, akiknek magzatai maradandó károsodásokat szenvedtek. A Contergan-tablettára gondolok, amit négy éven keresztül terhességi rosszullétre, és más enyhe panaszokra ajánlották a kismamáknak. A következmények iszonyatosak voltak. (Több, mint tízezer gyermek született végtaghiányosan, nagyrészt kis korban meghaltak, közülök 3000-en érték meg a felnőttkort.) Ezért megdöbbenve láttam a felhívást, hogy várandós anyáknak különösen ajánlják az influenza elleni védőoltást.
Félreértés ne essék: nem vagyok védőoltás-ellenes. Annak idején vérző szívvel olvastam végig több száz éves anyakönyveket, a különböző fertőző betegségek húsz-harminc gyerek életébe kerültek minden évben egy-egy faluban. A torokgyík, a fekete himlő, a kanyaró, a gyermekbénulás az influenzánál arányaiban több szövődménnyel és több halálesettel járt. Amikor ezeket olvasgattam, hálát éreztem, hogy Isten megadta a lehetőséget a védekezésre. Csakhogy – mint mindenben – itt sem árt a józanság. A józanság, amiben nem partner a gyógyszeripar. Lobbitevékenységgel befolyásolja a döntéshozókat, PR-ral a médiát, valamint az információ hivatalos szerveit, és marketing-tevékenységet fejt ki a „jópógárok” között.
Persze a „jópógár”, az ember maga is részben felelős. Egyszerűen nem akarja, nem akarjuk elfogadni a betegség lehetőségét. Hihetetlen önáltatás ez, mert hogy tudjuk: betegség van. Gyógyszerek és vitaminok mellett, ellenére, dacára, hogy. Állandó rettegésünk a betegségtől ugyanúgy gyöngíti testünk védekező mechanizmusát, mint a többi veszélyforrás. A káros kémiai szerek, a cigaretta és mérgező füstök, a különböző fajta sugárzások, és sorolhatnám. De már régóta úgy látom, a legfőbb veszély nem a vitaminhiány. Nem a telítetlen zsírsav. Nem a cukor. Nem az édesítőszer. Nem a zsíros étel. Nem a liszt. Nem a tej. Nem a túró (túrót!). A veszély mibennünk van. Ott van bennünk a rettegés démona. A bizodalom hiánya. A boldogtalanság. Az, hogy nem vagyunk képesek kifejezni érzelmeinket, mert elfojtunk. Ott van aztán a stressz, amit nem tanultunk meg jól kezelni. Ott van a sértettségünk a világgal szemben, ami jórészt hamis elvárásainkból és önértékelési zavarainkból fakad. Felszámoltuk kötődéseinket a közösséghez. Elvesztjük önmagunkat. Micsoda paradoxona a történelemnek, hogy mire testünket felvérteztük a higiéniás körülmények javításával, a tudomány pedig felismeri a kórokozókat, s részben ismeri azokat az anyagokat, amikkel szembe lehetne szállni velük, addigra lelkünk vesztette el a védőpajzsot. Most onnan támadhat a kór.
A betegség rossz, én is utálom. De ha már jön, nem árt egy kicsit elgondolkodni rajta. Sok mindenre megtanít, csak érteni kell belőle. Az influenza kifejezetten az a betegség, ami megállásra kényszeríti az embert. Eddig volt a hajsza, a boldogtalan robot, most nem folytathatod egy ideig. Nézz körül közben! Mérd fel, mivé lettek emberi viszonyaid! A körülötted lévők ugyanezt teszik, hiszen szembesülnek azzal, hogy segíteni kell neked, hogy helyetted kell végezni addigi feladataidat, elesett lettél és kiszolgáltatott, és most ők felelősek a te életedért, gyógyulásodért. És néha nem árt megkérdezni magunktól, miért éppen egy adott betegség ért el. Nőknél óhatatlan a szembenézés egy emlőráknál, egy méhnyakráknál, de egy ennél kevésbé kegyetlen kór is lehetőséget adhat arra, hogy önmagunkat ismerjük meg általa.
Korunk azt hangoztatja, mindent le tudunk küzdeni. A gyógyszergyártók a betegségek Bruce-Willis-ei, csak amúgy, koszos atlétában küzdik le fő ellenségünket, a támadó UFÓ-kat, óh, bocsánat, vírusokat. A kétely már eloszlatta ezt a tévhitet. Tudjuk, hogy mindig újabb és újabb ismeretlen kórokozók jelenhetnek meg. Ez így együtt gyilkos párosítás. Félelmeink nagyobbak, mint valaha. A betegségektől való rettegésünk, mindenfajta betegségtől való rettegésünk a félelem gályarabjaivá tesz minket. Talán mégsem olyan biztonságos a világ? Talán semmi nem igaz, amit mondanak? Talán légvár volt, amiben hittünk, örökös biztonságunk? A „Sose halunk meg”?
Hozzászólások