Gyermekkorunk Disney-meséit már hiába várjuk vissza, gondolhattuk eddig. Ám a most mozikban futó Jégvarázs rácáfolni igyekszik erre.
Téli szünet és se hó, se igazi hideg! Ha már szánkózni nem tudtunk, elmentünk a gyerekekkel moziba. Mindegyikünkön fekete 3D-s szemüveg, egyikünk egy vödörnyi pattogatott kukoricát tartott a kezében. Amikor elindult a film, a kicsik kapkodtak a levegőben. Eddig még csak matiné-előadásokon voltak, 3D-s filmen soha. Különös élmény, magam is nehezen álltam meg, hogy ne próbáljak elkapni egy-egy virtuális hópelyhet. Mert a moziban van egy tér, ahol a képzelet és a valóság elválaszthatatlanul összeér.
A Jégvarázs az a családi rajzfilm, amiben megszülethet a jókedvű kikapcsolódásnak a mágiája. Végre egy tiszta, emberi mese, erőszak, durvaság, megbotránkoztatás nélkül. Gyönyörű szép animáció, sok-sok zene, a szokásos giccs megemészthető mennyiségben. Kedves humor, és a magyar szinkronok felhozatalában meglepő módon még érteni is lehet a szöveget. Hatos karika áll a korhatárnál. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy az iskolásoknak megrendezett filmvetítés után a gyermek hazajött, és fojtott hangon azt mondta: „Ma biztosan rémálmaim lesznek. Én, ha felnőtt lennék, nem vinném el a gyerekemet erre a filmre.” Ám a Jégvarázs nem borzaszt, nem nyomaszt, nem sokkol.
Hanem azért a felnőtt nézőnek okoz némi fejtörést a Disney legújabb rajzfilmje. Még Nagyon-Férfi-Kisfiamnak is feltűnt a történet furcsa oldala, rá is kérdezett, ahogy mentünk hazafelé a néptelen utcán. (Közben a legkisebb az óriási élményt - hopp, hopp, hopp - nagy ugrálásokkal vezette le.)
- Miért mindig a férfiak a rosszak a filmeken? – kérdezte ő, a Nagyon-Férfi tíz esztendejének minden komolyságával.
- Tényleg, miért? – kiáltottak fel a többiek.
Roppant igazságtalannak éreztük mindannyian. A legkisebb azért az igazságtalanság ellenére is ugrott párat. „Tényleg, miért?”, lihegte ő is (ugrás ezúttal páros lábon).
Az, hogy a Jégvarázs mindkét férfi-főszereplője meglehetősen sablonos figura, ez részben a mesék szabályaiból következik. A két lány főszereplő, a testvérek már bonyolultabb jellemek. A királynőnek megkoronázott idősebbik lány, Elza rettenetes titokkal él. Akaratával és indulataival jéggé dermeszthet bármit, havat és hideget tud teremteni a legnagyobb nyár közepette, és ha nem zabolázza meg magát, mindez végzetessé is válhat. A történet az anderseni Jégkirálynő újragondolása. A nagy dán meseíró elképzelése szerint a Jégkirálynő a mélységes gonoszság megtestesítője, a jég és a hideg a szeretetre való képesség hiányát szimbolizálja. A 2013-as mese ugyanakkor abból indul ki, hogy a legtöbb ember nem születik mélységesen gonosznak. Mi történik, ha a rossz azért következik be, mert nem tudjuk irányítani képességeinket és természetünket? A modern jégkirálynő alapvetően jó ember, aki akár pszichiátriai esetnek is tekinthető. Szorongása pánikbetegséggé válik, s mivel beszorítva érzi magát, egyszerre agresszióban tör ki nála az emberektől és a nehezen kezelhető szituációktól való félelem. Amikor rájön arra, hogy varázsereje mekkora alkotóerőt jelent, hogy micsoda szépségeket hozhat létre, szinte tébolyulttá válik. Finom jelzések sora mutatja ezt be a filmben, ahogy zárt, vastag öltözéke átváltozik csipkés ruhakölteménnyé, ahogy haja kibomlik, s mint a félelmetesen gyönyörű Medúzának, fürtjei szétállnak. Ám a jégkirálynő ebben a varázslatos alkotásában magányos. A szereplők mindegyikének rá kell jönnie, hogy a varázslat csak akkor válhat teremtő erővé, ha szeretetből jön ez az alkotás, ez a játék.
Anna, a húga a bátor nő típusa, igazi amerikai filmalak. Ügyetlen és „teljesen normális”, de képes leküzdeni félelmeit, és igyekszik nem törődni vele, hogy valójában se ereje, se felkészültsége nincs ahhoz a feladathoz, amire vállalkozik.
A testvérek az őket ért bajt amúgy is emberi módon kívánják megoldani: megbeszéljük a dolgot, és megoldódik. Csakhogy közbeszól a Férfi, ez esetben a Herceg. Aki a történtekben jó lehetőséget lát a hatalom megragadására. A Jégvarázsban a férfiak világa – a Kristoff nevű outsider-főhőst kivéve – a hatalomé. A férfi olyan lény, aki a hatalom felől tudja csak az élet kérdéseit megközelíteni. Ezt sugallja a Disney-film, ami ismét nagyon is jól tükrözi a kor szellemét. A szokásos Disney-konzervativizmus mellett, ami a Hófehérkétől és más klasszikusoktól kezdve végig jellemezte a mesefilmjeiket, egy új szemlélet mutatkozik meg. A nő a Jégvarázsban felülemelkedik a szokásos háziasszony-feleség-családanya szerepén. Többre, nagyobbra képes a férfinál is, csak éppen nincs az a távlatossága működésének, ami a férfi-világ munka-hatalom-pénz háromszögét jellemzi. A nő alkotása csupa talány, mélység és magasság egyszerre, csupa játék, csupa szépség, de hát elég hiábavaló is, ami azt illeti.
A Jégvarázs szándékosan kerül egyes mese-toposzokat, sőt a hollywoodi sztereotípiák egy részét is. Elmarad a herceg gyógyító csókja, s a végén nincs mindenkinek párja. A jég és a hideg viszont nem jelenti a gonoszságot, a tél jó is lehet, a fagyott szív is felenged, ha van szeretet. Örülünk, hogy végül nem boronálták össze Olafot, a kedves hóembert Svennel a rénszarvassal, csak azért, hogy mindenki összeházasodjon egy végső nagyjelenetben. Örülünk, hogy a testvéri szeretet is ér annyit, mint a szerelem. És örülünk, hogy nagyon kevés alapjában rossz emberrel találkoztunk ebben a mesevilágban. Ugyanakkor egy kicsit megijedünk attól a kérdéstől, vajon ennyire megváltozott volna a világ? Nem kell már a férfi megmentő csókja? Főként, hogy hősnőnk egy lépést nem tudott volna maga megtenni segítője, a Férfi nélkül?
Nálunk most tél van, és latyak és sár. Esik az eső. Jég és hó sehol. Szép dolog volt behavazódni a virtuális hófelhő alatt. De azért nálunk a Férfi férfi maradt, mozin innen és túl. Három D-ben.
Hozzászólások