0-10 skálán 4,7 pontra értékelik átlagosan a magyarok, mennyire elégedettek az életükkel. Ez az érték az OECD országok között a legalacsonyabb, rosszabb annál is, ahogy a görögök érzik magukat.
„Life satisfaction” – e kifejezéssel méri az OECD a népek boldogságát. Hogy az elégedettség szinonimája-e a boldogságnak, az könnyen lehet vita tárgya. Mi a boldogság? Egyenlő-e az elégedettséggel? Tipikusan a fausti ember gondolata ez: „Ha egyszer így szólnék a perchez: oly szép vagy, ó maradj, ne menj! Akkor bátran bilincsbe verhetsz, akkor pusztulnék szivesen!” Egy életúnt, depressziós fiatalember eladja magát az ördögnek, hogy boldog lehessen. Aki soha nem olvasta, az is hamar kitalálhatja, hogy a Faust tragédia. A fausti boldogságkeresés ugyanis elátkozott, hiszen a kísértés a lényege.
Hogy mit nevezünk boldogságnak, ez bizonyos értelemben persze csupán szofisztika és semmit nem von le abból a tapasztalati tényből, hogy boldogtalan nemzetnek látszunk. Körülnéz az ember, beszélget, odahallgat, és meggyőződhet róla, hogy van igazság a furcsa statisztika mögött. A szavak által közvetített panaszokon túl, a beszélgetésre való képtelenségen innen a szemek árulkodnak a legjobban. A megkeseredett, riadt szempárok. Az alkoholtól püffedt arcok, a remegő kéz, amely cigarettára gyújt, az idegesen megdörgölt fakó arcbőr.
Nem hiszem, hogy boldogságunk, illetve boldogtalanságunk pusztán kémiai, vagy materiális eredetű lenne. Nem hiszem azt, hogy a bennünk zajló vegyi folyamatok hatására valami mentális betegség csak úgy magától kialakul. Nem hiszem azt a marxi gondolatot sem, hogy a „lét határozza meg a tudatot”, ahogy azt egyébként a média a mai napig sejteni engedi. A boldogságérzésünk igenis tudatos folyamat része. Keresztyén terminológiával szólva, a hálára, és a kegyelem elfogadására való készségünket jelenti. Mennyivel igazabb ez a „life satisfaction”, az elégedettség kapcsán! Hiszen boldog lehetek egy kedves mosoly miatt, ám ez az érzés elszállhat egy pillanat alatt. De hűvösen végiggondolva, végigleltározva életemet igenis tudatosan felvállalhatom, örülök-e az Istentől kapott ajándékoknak vagy nem? Örülök-e azoknak az embereknek, akik körülvesznek, akik társaim? Felfedezem-e bennük a jót? Örülök-e annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy van víz, meleg a lakásban, van élelem, van ruházatom? Tanulhatok, gondoskodnak rólam, része vagyok egy viszonylag jól működő világnak. Nem kell éheznem, mint nagyszüleimnek a háborúban, nem kell fegyvert fognom mások ellen, nem fagy le a lábam, nem vagyok állandó életveszélyben. Süt az édességet adó nap, hull az áldást osztó eső, megérkezik az enyhet adó szél, él a természet körülöttem. Sarjad a fű, nő a gyümölcs, a zöldség, boldogan ugrálnak körülöttem Isten barmocskái.
Nevetséges mindez? Vagy igaz lenne kedves barátom-uram, Csaba kategorikus definíciója, miszerint a depresszió „a jóra való restség”? Mélabúsabb időszakaimban igenis ezt tapasztaltam. Jó volt fetrengeni a bánatban. Vagy ha nem is a bánatban, de jelen volt az a lusta, ernyedt érzés, amikor az ember nem is akar kimászni valamiből. Más kérdés, hogy miért jut el az ember odáig? Ki taszít bele ebbe a sötét dagonyába? Annyi bizonyos, hogy nem az anyagiak hiánya. Az emberi hiánya sokkal inkább. Mérhetetlen és megfoghatatlan dolgok egész sorát lehetne itt felsorolni: Amikor hiányzik a nevetés, a szeretet, a jó beszélgetések, az igaz közösségi élmény, a dicséret, az értelmes munka, a teljes kikapcsolódás. S amikor marad az önértékelés hiánya, a teljes elbizonytalanodás, a kiegyensúlyozatlanság, és persze a betegségek, amelyeknek táptalaja ez a dagonya. Én azonban nem ezt érzem.
Magyar vagyok és boldog. És nem csak azért, mert van egy társam – immár húsz éve -, akivel mindenen keresztüljutottunk eddig a szeretet erejében. Nem csak azért, mert egészséges, gyönyörű gyermekeim vannak, akikben többszörösen megélhetem a boldogságot. Nem csak azért, mert egy jó közösségben élek, és azon kívül is rengetegen vannak, akik kedvesen üdvözölnek, akárhányszor találkozunk. Nem csak azért, mert rám mosolyognak az emberek. Nem csak azért, mert egy régi házban élünk, aminek falaiban érzem elődeink lélegzetvételét. Nem csak azért, mert egy meseszerű kert-parkban élünk, egy bőséggel termő és viruló Édenben. Nem csak azért, mert értelmes munkát végezhetek, s annak látom gyümölcsét. Nem csak azért, mert olykor ki tudunk szakadni a hétköznapi munkából, s vannak a lelki és testi felüdülésnek is pillanatai. Nem csak azért, mert egészségünk van, testben és lélekben egyaránt. Nem csak azért, mert megvan a mindennapi kenyerünk, minden, ami fontos és kell. Nem csak azért, mert nincs kisebbségi érzésem, nincs önértékelési gondom. Nem csak azért, mert európainak érzem magam, és egyenrangúnak európai barátaimmal. Magyar vagyok és boldog. Boldog, mert tudom, hogy elég nékem az Ő kegyelme. „Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.” (2Kor 12,9). Magyar vagyok és boldog, és hittel vallom azt, amit Pálnak mondott az Úr: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”
Hozzászólások