„A támadás utáni lelkiállapotát hat éve kellett volna vizsgálni, ma már erre csak az őt akkor kezelő pszichiáterek leletei adnak módot. Ehhez semmiképp nem szükséges védencem ambuláns vagy intézeti kivizsgálása, főképp azért nem, mert a gyermekeitől való elszakítása újabb traumát idézne elő nála” – érvel Roman Kvasnica, aki szerint a pszichiátriai intézetben nyomást gyakorolnának védencére.
Miközben Magyarország egy diplomáciai szarvashiba miatt az örmények gyűlöletének tárgyává vált, egyre sűrűsödnek a felhők a határainkon kívül élő – kitartó – magyarok felett. Már nem elég a fenyegetés, a pszichológiai nyomás olyan eszközöket használ, ami régi, önkényuralmi időket idéz fel. Börtönbüntetés és elmegyógyintézeti kivizsgálás. Ha bekerülsz a gépezetbe, megtörsz, vagy meghalsz.
Szombaton, az Igazság Napján Sepsiszentgyörgyön huszonötezren tüntettek a Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen, az ingatlanon, és a szellemi erőn kívül nem babra megy itt a játék. A korábbi restitúciós bizottság két magyar tagját három év letöltendő börtönbüntetésre ítélte az elsőfokú bíróság. Bűnük az, hogy jogosnak ítélték meg a református Mikó Kollégium visszaszolgáltatását a református egyháznak.
Míg Markó Attila és Marosán Tamás az igazáért küzd az egyházzal és az erdélyi magyarsággal, addig a felvidéki Malina Hedvigre 2006 óta nehezedik az állandó lelki nyomás. Szíven ütött, amikor olvastam, hogy a történet legújabb fejezeteként a fiatal nőt, azóta kétgyermekes családanyát elmegyógyintézeti kivizsgálásra kötelezik. Be kell bizonyítania, hogy hat évvel ezelőtt normális volt, és nem az agyrázkódás miatt talált ki terhelő részleteket bizonyos bőrfejűekre vonatkozóan. Hiszen világos mint a nap: ki más verhette meg Hedviget, mint saját maga?
A két eset azt bizonyítja, a megfélemlítés új síkra jutott. A rendőrségtől, a bíróságtól, az elmegyógyintézettől (!) mindenki ösztönösen ódzkodik. A félelem ott mozog: bekerülsz a gépezetbe, s akkor megtörsz, vagy meghalsz. Ha koncepciós eljárás folyik, az áldozat hamar ott találja magát, hogy többé nem áldozat, de bűnösnek lett kikiáltva. Márpedig a bűnösök gyártása a gyűlöletkeltés és gyűlöletfenntartás alapvető eszköze. Ismerjük ezt a holokausztból éppúgy, mint a totalitárius diktatúrák ellenség-képéből. A laikus, aki nem ismeri a részleteket, avagy nem is kíváncsi a teljes igazságra, csak azt szűri le, hogy akit vizsgálnak, azzal baj van. Itt valaki rosszat akart, ergo bűnös is. Megverték, de az is lehet, hogy nem verték, csak foltos az arca, sőt az is lehet, hogy a verők voltak a hősök, mert létükben és identitásukban érezték magukat fenyegetve. Így lesz a baltával agyonvert örményből főellenség, az őt kegyetlenül lemészárolóból pedig hős.
Nagy tehetetlenség a távolból figyelni az eseményeket. Olyan ez, mint sok évvel ezelőtti élményem. Nagy pocakos terhes voltam. Akkor még pici leánykámmal jöttünk le a téli hamar beállott sötétségben a zeneiskola lépcsőjén. Valami karácsonyi ünnepség volt, tódult le a tömeg a beton-üveg förmedvényből. Akkor éppen már egy ideje ólmos eső esett, és a betonlépcsőt tökéletes korcsolyapályává varázsolta. Az én kislányom egy lépcsővel alattam volt. Láttam, ahogy megcsúszik, láttam, ahogy egyszerre elkezd gurulni lefelé, sőt lelki szemeim azt is látni vélték, milyen állapotban ér majd földet. Nyúltam volna utána, de elnehezült várandós hasamtól nem voltam képes elkapni. Valami elviselhetetlen földöntúli magas hangon kiabálni kezdtem, „kapják el!”, de mintha inkább megnyílt volna a tömeg, csak gurult, gurult lefelé. Feltápászkodott aztán szegény, nagyon ütést nem kapott, de én még hisztérikusan sírtam. A legrosszabb az volt, hogy hiába nyúltam utána, nem voltam képes elkapni. A második rossz annak a megtapasztalása, hogy miközben özönlött a tömeg, tulajdonképpen senki nem vette észre ezt a kis „malőrt”, mindenki azzal foglalta el magát, hogy ne essen el a csúszós betonon.
A tehetetlenség és a közöny ellen mondom: veletek vagyunk, Európa örményei, lelki nyomás alá vetett bűnbakok! Jó lenne minél többször, minél hangosabban elmondani ezt, hogy eljusson a megfélemlítettekhez éppúgy, mint a megfélemlítőkhöz. Mert jelenleg gurul lefelé a lépcsőn néhány ember. Közönyösen lemehetünk mellettük, a magunk bajával kell törődnünk ugyebár. Csakhogy az a kérdés, meddig tart ez a gurulás? És mi lesz azokkal, akik majd a lépcső alján összetörve földet érnek? Most még csak fenyegetés, aztán börtön, diliház, végül vér? Vagy azt is karba tett kézzel néznénk, mint a délvidéki magyarság szenvedését nem is oly rég?
Hozzászólások