Az idén korán lesz húsvét, így a farsang eléggé rövidre sikerült. A csúcspont a karnevál, hagyományos magyar nevén „a farsang farka”. Ez a farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartó utolsó három nap, ami nagy mulatságok közepette, valójában télbúcsúztató is.
Györgyikének
„Fársángi jó borral habzó butellia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.”
Csokonai mondja ezt az egyik legkellemesebb verses műben, a Dorottyában, ami csupa sziporka, ma is élvezhető tréfa és szellemesség. A Dorottya a farsangi idő, de egyben a 18-19. század fordulójának gazdag tükre, egy kincses ládikó, egy virgonc buttélia, egy szellemi tűzijáték, árnyék és fény párbaja.
Gyermekkorom világa hová lett mindehhez! Szocreál szürkeségben fuldokolt. A kor farsangjairól először is édesanyám kucsmája jut eszembe. Nem volt ajánlatos levenni az épületben, hiszen alaposan szétesett konty bukkant volna elő a birkasapka alól. Ezért ott maradt a fején végig. Annak idején voltam én mikiegér, akinek orrát hungarocellből egész éjjel farigcsálták és festegették szüleim. Valami Bubó doktor is él emlékezetemben. Az utolsó nagy szülői dobás a „teniszező lánykák” volt. Anyukám kitalálta, hogy húgom és én teniszező lánykák leszünk, s majd a ruhát, amit varrat, később használhatjuk a kertünk hátsó, nagy gyepes részén az újdonatúj teniszütőinkkel együtt. Anyagot vett, vajszínű műszálasat, aztán elvitte egy fiatal varrónőhöz. Megbeszélték, hogy felül ujjatlan legyen, a szoknyácskát pedig sűrűn raffolják. Vasutasné volt az asszonyka, az állomás komor szocreál tömbjébe kellett bemennünk hozzá próbára. A szoknyácskával nem is volt gond. De a varrónő – csupa szívjóságból – hozzátett még valamit a sport felsőhöz. Mindkettőre akkurátusan virágokat hímzett, szép félkörívben. Melírozott világoskék és rózsaszín rózsácskák virítottak a vajszínű, műszálas teniszatlétán. Ez volt az utolsó farsang, hogy a szüleim ötleteltek a jelmezemet illetően. Később már csak akkor öltöztem be, amikor egész osztályunk közösen megegyezett valami jó mókában, ahol osztályfőnökünk a karavánt vezette, gitárral a kezében, s mi énekeltünk a játékára. (A történet pedig úgy kerek, ha bevallom, a teniszező ruhácskát soha nem vettük fel a kertben. Amúgy sem lehetett volna teniszezni, mert ha sikerült beleütni a labdába, rendesen a szomszédok kertjében landolt.)
Az egykori iskolai farsangok másként is a szocreál jegyében zajlottak. Az egész falu ott tolongott a kultúrban, a mű-márványoszlopok között, ment a gépzene, oldalt asszonyok émelyítően édes teát osztogattak, s volt valami süti is, amiből soha nem ettem. Még abból a tortából sem, amit megnyertem a tombolán, mert édesanyám azt az elvet vallotta, hogy másokat is meg kell kínálni belőle. Azt hiszem citromtorta volt, de nekünk egy szelet sem jutott. (Már akkor kezdtem kapizsgálni, hogy az álszent PC-ség nem minden esetben esik jól.)
Gyermekeim osztálymulatságai az osztályteremben zajlanak. Mint eddigi elbeszélésemből kiderül, volt mit tanulnom gyermekkoromban. Én úgy döntöttem, legyenek ők az ötletgazdák, aztán megpróbáljuk kivitelezni. Mik szeretnének lenni idén? Kislányom hol tündérlány, hol királylány, hol reneszánsz lány volt, a fiúk voltak vikingek, római katonák, s más harcias szerzetek. Idén kilencéves kisfiam maga készítette a sisakját. Egy héten keresztül dolgozott rajta, egy kartondobozt vagdicsált, ragasztgatott. Aztán verset írt, ami a rím kedvéért így fejeződött be: „és kedvencem a csirkegömb”. Mondanom sem kell, szinte minden osztálytársa vásárolt jelmezekbe öltözött.
Itt van farsang vége, farsang farka, ahogy a magyar néprajz nevezi, és igen-igen messze távolodtunk azoktól a régi hagyományoktól, amik éltek egykor népünk falusi, és - igazságtalanul ne hagyjuk ki!- városi közösségeiben. A farsang volt az az időszak, ami báljaival, vígasságot engedő játékaival lehetőséget adott a téli időszakban az örömre, a kikapcsolódásra és nem utolsó sorban a párválasztásra. A magyar farsangban kevés volt a jelmezes rejtőzködés más karneválokhoz viszonyítva, többnyire megmaradt a közösség oltalma, azaz nem fulladt bacchanáliákba, és hiányzott a társadalmi crossover, a különböző társadalmi csoportok, rétegek vegyülése. Mára a farsang iskolák ajtai mögé rekedt.
Pedig időnként jó levetni azt a fölösleges ballasztot, amit ránk rakott a sok-sok év, a munka, a betöltött hely és szerep. Varázslatot átélni, amikor elrejtem magam, és mégis ott vagyok. Mássá lenni, álommá, átlényegülni, átélni mindazt, ami nem lehetek. Szabályokat elhagyni, egyszerűen csak ember lenni. Az lenni, aki a romló test és a megszilárdult szerepkényszerek mögött vagyok. Az, aki még mindig játszana. Az, akinek a gondolata mindig több, mint amit szavak kifejezhetnének. Az, aki érzi még magában az öröm és a bánat kifejezésének szükségességét. A virtuális személy, a kreált személyiség lehet oly szabadon szóló, mint az, aki beöltözik, álruhába bújik. Legyen bár velencei maszkos, legyen bár király, aki menekül megkötöttségeitől, legyen bár ember, aki nem kivetkőzik magából, de önnönmagát mutatja meg. Lehet, hogy az álarc alatt leveti láthatatlan álarcát mindenki? Lehet, hogy új színei mutatkoznak meg, amiket a hétköznap szürkesége eltakart?
Nehezen ünneplünk. Fölösleges terheket rakunk közösségi és családi ünnepeinkre egyaránt, és éppen azt veszítjük el, ami miatt fontos lenne a piros betűs nap. Ki kell emelkedni a szürkeségből. Ismétlődően és sokszor szüksége van az embernek a kikapcsolás és egyben feltöltődés pillanataira. Arra, hogy levesse a szürkeség álarcát, hogy önfeledt és igenis vidám, derűs legyen. A régiek még ismerték ennek szükségét. Kölcsey még a „bőség” elé helyezte a jó kedvet.
Úgy érzem, mintha a hétköznapokat is meg akarnánk tölteni az ünneppel, mintha megkeveredtek volna a minősített napok rendjei. A hétköznap színes, és tele csábító ingerekkel. Az ünnep mennyit tud még ehhez hozzátenni? Egy torkos csütörtököt, húshagyó kedd és hamvazószerda után? Nem akad meg a falat az ember torkán? Vagy talán oly igen kiéhezünk az év 364 napján a jó ételre, hogy éppen a régi szokás szerinti böjt kezdetekor alaposan belakmározunk? Ennyi marad az ünneplésből, a feltöltődésből? A kalóriafeltöltés? No, ne legyek se rosszmájú, se rossz epéjű (hm, epés)! Idén a torkos csütörtököt előbbre hozták. Mert a népszokásokat immáron nem a hagyomány és a csillagok által mutatott rend, hanem a kereskedelem jelöli ki. 