A nemzetközi gyermeknapot a világ számos országában megünneplik, általában (de nem mindenhol) június 1-jén. Az ünnepet először Törökországban tartották meg 1920-ban, majd később a genfi Gyermekjóléti Konferencián 1925-ben. Nem világos, miért pont június 1-jét választották ki.
Iskolánk nagy eseménye volt a gyereknap. Nemcsak a tanulók, de a falu nagy része is részt vett ezen. A kicsiket busszal vitték, a nagyobb gyerekek tíz kilométeres túra és akadályversenyek után jutottak ki a Bakony egyik leggyönyörűbb és legtitokzatosabb helyére, az Ördögrétre.
A reggeli menetelés közben elmentünk elhanyagolt szőlők és elhagyatott pincék mellett. A Cuha mellett vitt utunk erdei ösvényen, meg illatos akácosban, ahol a méhek dongása mindent túlzengett. Énekeltünk, mert pont járt az éneklésért, s végigvettük az összes ismert nótát a Bunkócskától a szovjet himnuszig. Ahogy végül az erdő legsötétebb rejtekéből kijutottunk a tisztásra, épp a konyhás nénik szürke mozgó-konyháját pillantottuk meg. Főtt a víz a virslinek. A rét árnyékos ívén mindenütt felnőttek, a férfiak plédjeiken napoztatták meztelen sörhasukat. Kiosztásra került aztán a virsli, papírtálcán mustárral, kenyérrel. Felnőtteknek sör is járt mellé. Evés után jött a rét körüli mély erdő felfedezése. A magas barlangba, ami a sziklavájadékból nyílt vagy két méter magasságban, soha nem merészkedtem fel. Állítólag Savanyú Jóska itt húzta meg magát cimboráival a csendőrök elől.
A betyárnak volt egy varsányi szeretője, Kata. Ez a táncos lábú Kata elárulta őket a csendőröknek, s amikor a betyár rájött, kegyetlen bosszút vett Katán. Megtáncoltatta a leányt, s annak lábából patakzott a vér az Ördögrét füvére. Így halt meg táncos lábú Kata – legalábbis egyik tanárunk szerint.
Az Ördögréten nem a tánctól féltem, hanem a barlangbéli bezártságtól. Mert amikor végigjártuk az egyik népszerű barlangot, s a jónép benyomult, pánik fogott el. A barlang kijárata igencsak szűk volt, s amikor igazgató bácsi terjedelmes testével próbálta átpréselni magát ezen a nem neki tervezett ponton, arra gondoltam, bizony, mi most itt alaposan beszorultunk. Gyermekkori rémálmaim ennek folytán szűk barlangokban játszódtak, ahonnan nem lehet már kijutni, s körülzár a sötétség, a levegő pedig elfogy.
Közben a réten magasra csapott a hangulat. A felnőttek rendre jól érezték magukat idekinn. Még az sem zavarta őket, hogy a kisebb gyerekek a patakban fürödtek, s magukra gyűjtötték a kullancsok egész hadát.
Gyereknapon egyetlen megkötöttség volt ezután, s ez a kisdobos- és úttörő-avatás. Aki összekoszolta magát, az is rávette sáros testére a fehér inget, s a kék alsót. No, meg a nyakkendőt. Kéket, pirosat, kinek mi járt. A gyerekek szalutáló társaságát a rendőr és a vb-titkár avatta fel. Az avatás egyfajta eskü volt. Az Ördög-réten a hat és tíz éves gyermekek gyermeknap alkalmából felesküdtek egy diktatúra szolgálatára.
E diktatúra egyik helyi képviselőjénél jártunk édesapámmal egyszer. Lánya osztálytársam volt. Emlékszem arra a furcsa sivárságra, amit lakásukban tapasztaltam. Rend volt, tisztaság, csakhogy hiányzott az otthonosság, a melegség. A konyhában egy-két dísztök lógott, a lakásban néhány barátságtalan, még a hatvanas években divatos bútor. Minden hevenyészve elrendezve, szürke és rideg. A ház ura épp lemezjátszójával dicsekedett, amikor megjegyezte, hogy néha kell a gyerekek nevelésében a szigor. „Előkerül olykor a nadrágszíj”, mondta, és nevetett. „Ugyan már!”, nevetett apukám is, de hallottam hangjában a feltörő rosszullétet. S ahogy azonnal rápillantottam, saját iszonyatomat láttam visszatükröződni arcában.
Egy ördögi rendszer játszott velünk az Ördög-réten?
