Az a garancia arra, hogy az ember megőrizze az autonómiáját, hogy mindig kívülálló marad. Ez az értelmiségi státusz alfája és omegája. Attól kezdve, hogy az ember ezt feladja, lehúzhatja magát a vécén.
Nem fogok tévékritikát írni, mert úgy járnék, mint az egyszeri kritikus, aki leadta az esti műsor bírálatát a nyomdában. Perzse leírta, hogy a művésznő úgy énekelt, mint egy pacsirta, a művész úr bezzeg inkább egy éhes kandúrra hasonlított. Hol volt hamiskás az ének? Azt is beleszőtte a kritikába. Aztán, mikor kijött a lap, kiderült: az előadás elmaradt előző este, mert leégett a teátrum. Én is így járnék: időm másra tartogatom, és csak időnként „nyalintok” bele egy-egy tévéműsorba. Egyelőre még Puzsér Róbert kedvéért sem néznék végig egy tehetségkutató show-műsort.
Komoly érdeklődés veszi körül az RTL-Klub Csillag születik című műsorának új zsűritagját, akire nem a népszerű megértő, könnyező szerepet osztották ki, hanem a keményen odavágó, megmondó ember feladatát. Eddig úgy tűnik, eleget is tett Puzsér Róbert a kívánalmaknak, nem rejtette véka alá véleményét, s az többnyire kiábrándítóan kritikus volt. A veszély természetesen fennáll, hogy egy magabiztos, és szenvedélyes hévvel ítéletet mondó ember esetleg kijelentéseivel a durvaság határát üti meg. Azt is tudjuk, hogy versenyzőként az az ember, aki tökéletlen produkciójával odaáll ország-világ nyilvánossága elé, az úgy kínálja fel magát jónak és rossznak, mintha levetkőzne. Egyfajta intimitás ez, és éppen ezért a kemény kritika egyben megalázottá is teszi őt. Bizonyára lesz, aki úgy érzi, hogy Puzsér Róbert legalábbis csizmákkal taposott rajta. A sérelemérzés mondhatnánk jogos is, hiszen olyan mond ítéletet, aki csupán a néző szemszögéből mond kritikát, és fogalma sincs azokról a nehézségekről, azokról a buktatókról, azokról a tapasztalatokról, amik egy kezdő előadó első próbálkozásaihoz hozzátartoznak.
Puzsér Róbertet kemény megmondásai ellenére szimpatikus alaknak mondhatnánk. Pontosan azért, mert hiányzik róla a könnyes, olvadó máz, hiányzik belőle a sznobéria. Az a hév, amivel videóblogján a népbutítás ellen ágál, meglátásai az országot mozgató „szélsőséges félelemről”, a politikáról, az értelmiségi tartásról radikálisak, és nagyon józanak. Az alkotó, az ítész függetlensége, szuverenitása valóban az értelmiségi lét egyik legfőbb kiindulópontja. Ugyanakkor szorongva érezzük itt azt az ellentmondást, vajon miként érvényesülhet ez a szabadság abban a közegben, amely az előadóművészet legnívótlanabbjának versenyeztetését végzi? Egy tehetségkutató műsor, amely a legszélesebb tömegigények kielégítését célozza meg. Egyszer Németországban kísérletet tettek rá, hogy komoly felkészültségű énekesekkel rendezzenek meg egy tehetségkutató versenyt. A műsor csúfos kudarcot vallott, túl tökéletesek, túl készek voltak a versenyzők, túl közel volt egymáshoz a tudásuk és tehetségük. A nézők unalmasnak tartották az egészet. A jelenlegi tehetségkutató show-k nem ebbe a kategóriába tartoznak, s ritka kivételtől eltekintve másra nem is jók, mint hogy egy adott év celebjét kitermeljék, a következő években a legtöbb nyertes énekelhet aztán a városvégi bevásárlóközpontok parkolójában, meg a kínkálókupáti falunapon.
A tehetségkutató show-műsorok immár több éve jelen vannak Magyarországon. Sok fiatalt megszédített már a lehetőség, ellustította a fiatal generációt. A látszat ugyanis azt mutatja, úgy lehet sztár valaki egyik-napról a másikra, hogy átlépheti a képzés, a tanulás alapvető szintjeit. A műsor nem tanulást kínál, hanem egyfajta trenírozást. Persze: olcsó siker, múló hírnév, látja ezt minden józanabbul gondolkodó. Kérdés az, egy-egy fiatal, aki eljut a dobogóig, hogyan tudja elhordozni a terhet, hogy olyan hamar érdektelenné válik? Azoknak nehezebb, akik pusztán egy előadói majmolás szintjén tehetségesek. A legegyszerűbb példával élve: jó hangjuk van, énekelnek, de nincs bennük egyéniség, egyéni interpretációjuk szegényes, nincs kisugárzásuk. Az sem árt, ha valakinek saját dalai vannak, avagy rendelkezik olyan hinterlanddal, ahonnan szállítják neki az előadandó darabokat, mert örökké csak nem lophatja le külföldi hírességek nótáit. Van aztán, aki mentálisan amúgy sem elég erős, na az aztán eleve hosszú szenvedésre van ítéltetve. Hiszen elfogyott a muníció, ott áll a semmiben, egyéni iniciatíva szóba sem jöhet, mert fiatal, mert tapasztalatlan, mert nincs szakmai ismerete, mert nincs tudása egy feladathoz. Ez már persze az utójáték, csakhogy ott motoszkál a kérdés: mindehhez asszisztálni értelmiségi magatartás-e? Értelmiség szerep lenne, hogy hamis sikerélményekkel egy pálya lehetőségét mutatják fel embereknek, holott tudjuk jól, ez a pálya telített? Hihetetlen szakmai felkészültséggel rendelkező zenészek belebetegednek a haknizásba, külföldi csip-csup fellépéseken, vadásztársaságok előtt és születésnapi köszöntéseken pazarolják virtuóz művészetüket.
Nem állítom, hogy lehetetlen a médiában a viszonylagos szuverenitás megőrzése. Ugyanakkor kilóg a lóláb, amikor még a felvállalt szerepben is egyértelmű rendezői szándék mutatkozik. A hölgy legyen sírós, az úr legyen keményen odamondogató. Hogy miképpen lehet ezen felülemelkedni, amikor a műsorkészítők diktálnak, és komoly üzleti érdekek mozgatnak minden egyes könnyet és minden egyes sóhajt? A legnagyobb függetlenség, a legnagyobb szabadság mégiscsak a kívülmaradás lenne ebben a helyzetben.
Az a görbe-tükör, amelyben Puzsér Róbert felmutatja a média népbutító ostobaságait, mindenképpen józan és sokszor igaz, bár az ember óhatatlanul fél, mennyi ebben is a szemfényvesztés. Videóblogjában az egyik játékműsorról mondja: „…Mi ezt benyaltuk? Egy ország nézi? (…) De mi az, hogy ez csak egy hülye tévéműsor volt, könyörgöm, ezt nézte egy ország! És én azóta sem értem, hogy történhetett meg ez velünk.” Csak az a kérdés, hogyan lehet a tehetségkutató műsorok újabb és újabb verzióit lenyomni a nézők torkán? Mi ezt benyaljuk? Ezt magyarázza meg valaki!
Hozzászólások