Híres magyar íróink, költőink közül sokan reformátusok voltak, közelebbi-távolabbi kötelékük az egyházhoz gyakran műveiken is nyomott hagyott.
A Parókia Portál református magyar írókat és költőket mutat be a kultúra napja alkalmából. A szándék méltánylandó, hiszen kezd kikopni a köztudatból egykori szellemi óriásaink vallási hovatartozása. Ugyan némely irodalomtudósok állítják, hogy a szerzőről való bármifajta ismeret nélkül szabad csak a műveket interpretálni, azért a szerző vallási, hitbéli háttéranyaga már egyáltalán nem mellékes kérdés, művek megértésének kulcsát adhatja, összefüggéseket, szimbólumokat tesz megközelíthetővé. Aztán meg református önbecsülésünk számára sem érdektelen, vajon hányan vállalták fel előttünk hitüket, tradíciójukat, lelki és szellemi bölcsőjüket.
Jakus Ágnes írásának címe, „Írónő a zsinat élén” bombasztikussága ellenére is egyháztörténetünk egy furcsa fejezetéről beszél. Hogyan is került Szabó Magda a zsinat élére?
A Parókia-cikk említést tesz a Freskó című regényről. A fészekpiszkítás ebben a műben félre nem érthető. A nyomasztó múlt, a nyomasztó család központi alakja a lelkész apa, akinek alakja sötét démonként telepedik a lázadó fiatal lányra. A fiatal lány pedig mit akar? Élni, élni, élni. Ebben rokon a Mózes egy, huszonkettő fiatal hőseivel. Mert ők sem akarnak más egyebet, mint élni, élni, élni. Ebben még egy születendő gyermek is zavarja őket. ("Szoktál gondolni rá, mióta tudod, hogy van? Megérdemelné, mert a szigetet neki köszönhetjük, nélküle nem lett volna semmi. Meg is háláljuk neki, mert megöljük.") Szabó Magda nem tudta meghazudtolni korát, amely reakciósnak bélyegzett minden egyházhűséget, amely kispolgárinak tartotta a családhoz való ragaszkodást. Individualizmusa tagadta az élet elsőségét, tagadta azt a hitbizonyosságot, amely előbbre való művészetnél, irodalomnál. Műveiben az egyház a múlt része volt, a múlté, amely többnyire teher, súly, eldobásra váró ballaszt. Szögezzem le, mint egy vörös cédulát, hogy bárki félre ne értse: mindezt művein keresztül közvetítette. Hitét megítélni nem akarom, nem is tudom, nem feladatom. Ugyanakkor mit is hallhatunk ki a következőkből?
„Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
Nincs isten, aki óvna engem…”
A Für Elise riasztó képet fest a gyermek Magdolnáról:
„Hogy az édes bizalom, az a hit, amit a magam bolond fantáziája sugárzott szívemben, az állandó Krisztus-közelség eltűnt belőlem, azt bánatosan tapasztaltam; valami alig meghatározható, amit malasztnak hívunk, az eligazítások után odalett. Vallottam felekezetem hitbéli követelményét hiba nélkül, nem kommentáltam a hallottakat, nem kérdeztem soha többé semmit, csak elfogadtam, mint az egyszeregyet. A logika szót már ismertem, ha pontosan meghatározni nem tudtam is, mit fed, de gyanítottam: hivatalos magyarázat valami meglétének indoklására, aminek én csak a hiányát fogom fel. A hittörténet megrendítő poézise megmerevedett lecke lett számomra, érzelmi tartóoszlopait az illatos hölgyek és a szelíd lelkipásztor valamikori üdvözülésem érdekében elfűrészelték.”
Sznobéria emelte őt a zsinat világi alelnökévé a 90-es években? A hírességet látták benne? Nehéz megválaszolni. Hogy műveiben nem közvetítette reformátusságunk erejét, örömét, szépségét, az mindenesetre nyilvánvaló. Nemcsak kritikáról van szó. Túlmegy minden kritikán, ha valaki saját egyházát úgy állítja be, mintha az gyermekkora megkeserítője lett volna. Íróként lehetett mégoly nagyszerű, művein, azoknak üzenetein keresztül sokakat megerősített hitetlenségükben. Avagy megerősítette azokat a kegyetlen sztereotípiákat, amelyek keringtek, keringenek ma is a kálvinista magyarságról.
Hozzászólások