- Haver, sajnálom! Azt hittem lesz időm kifordulni.
- Kitetted az orrát, nincs időm megállni.
- Ugyan haver, ez csak egy apró hiba volt.
- Tudom, ha talán lassabban jövök, de...
- Kérlek! A fiam ott ül hátul!
- ...túl gyors voltam. Sajnálom.
A forgalomban való első vezetésem előtt apukám lelkes elméleti előadást tartott arról, hogy milyen nagy dolog a KRESZ rendszere, amely arra épül, hogy mindenki betartja a szabályokat, és odafigyel másokra. A későbbiek során kiderült, hogy mindez korántsem ilyen egyszerű. Előfordul, hogy valakinek nehéz bemérnie a távot, az autó gyorsulását, s egyéb összetevőket. Előfordulhat, hogy akkor is szembe jön valami, ha éppen a helyes sávon, helyesen közlekedek. Erre mondta anyukám: Ha látod, hogy valami beléd akar szemből jönni, kapcsolj rükvercbe. Neki ez volt akkoriban a közlekedésbiztonsági elmélete.
Bár attól tartok, a közlekedési morált filmmel nem igazán lehet javítani, mélyen megérintett egy népszerű új-zélandi kisfilm. Nem sokkol, de elgondolkodtat. Magának a közlekedési morálnak sok összetevője van, de két egymástól szélsőségesen messze álló dolog fontos lehet a civilizált autózás elérésében. Az egyik a büntetés. Egy kedves barátunk jól vezet, szeretett gyorsan hajtani. Amikor néha beültem hozzá az autóba, először arrébb rugdaltam lábam alól a kiürült ásványvizes palackokat, meg a csokipapírokat, a péksütemények hervadt maradékát, aztán jött a rengeteg „mikulás-csomag”. Büntetések, amiket itt-ott, útfélen, parkoláskor, s egyéb kitüntetett alkalmakkor szerzett. Mivel hősünk nem szeretett fizetni, viszont úgy gondolta, ha nem gondol rá, nem következik be a kellemetlenség, volt, hogy a büntetési összegek kicsit kamatozgattak is. Aztán jött a válság, kedves barátunkra, aki üzletember, nehéz időket köszöntöttek. A büntetéseket a válság, és üzleti kudarcai ellenére is behajtották rajta. Manapság nincs büntetése. Legutóbb ismét elvitt egy darabon. Kemény harminccal szeltük a város levegőjét. De városon kívül is negyvennel mentünk. Ez most neki alapos biztonságot ad. Nem siet, nem fizet. Legalább ez nem sújtja.
A közlekedési morál másik fontos ismérve az empátia. Aki sokat gyalogol, autóval is szívesen megáll a zebra előtt, és elengedi a gyalogost. Akinek a gyereke egyedül jár haza az iskolából, minden más kis hátizsákos gyerekben a sajátját látja. Akiben van beleérzés a másik helyzete iránt, az nem gondolja úgy, hogy az eső neki az autóban nedvesebb, mint annak, aki odakint záporban, szélben siet a dolgára. Akiben van jóérzés, az odafigyel biciklisre, félti az őrült motorost, türelemmel várja meg a cammogva autózó öreg nénit, az autóvezetést gyakorló fiatal lányt. Aki józanul és emberséggel vezet, az tudja, hogy oda kell figyelni adott esetben a másik hibáira is.
A legnagyobb baj nem az időhiánnyal, hanem a túltengő önbizalommal van. „Meg tudok állni”, mondja a legtöbb gyorshajtó. Egyszer persze mindenki megáll. Csak nem mindegy, hogyan. Bíró barátnőm szavajárását idézném: „Aki vezet, fél lábbal a börtönben, fél lábbal a mennyországban van.” Azért vannak vidékek, ahol kellemes autóval közlekedni. Ezt többnyire akkor veszi észre az ember, ha egy vibráló, kaotikus állapotokat tükröző helyről átgurul egy másikba. Az egymásra odafigyelés, és a nyugodt autózás kimondottan kellemes élmény lehet. Azonban van, aki önmagában hordozza ezt a vibrálást. Ez a kemény dió. Még keményebb azonban ilyenkor a büntetés, mert a fölösleges pénzkidobás nagyon fájhat. Azt tapasztaltam, hogy ahol Európában félnek a büntetési összegektől, ott igenis lelassítanak a közlekedésben résztvevők. Persze, a dolog csak akkor működik, ha a cél valóban a közlekedésbiztonság elérése, és nem ott raknak ki traffipaxot, ahol teljesen indokolatlanul a sebességmérő elé néhány méterre kitettek egy forgalomlassító táblát. Mert a morál mindkét részről szükségeltetik.