Általánosban három-négy, középiskolában viszont tucatnyi kötelező olvasmányt is kioszthatnak a tanárok. A vakáció alatt azonban sokaknak nincs kedve olvasni. Pláne, kényszerből. Pedig akár egy jó, közösségi program is lehet az olvasás.
Így olvassunk nyári kötelezőt! Szünidei tippek szakértőktől - Kapospont
Mindannyiunknak vannak történetei a kötelező olvasmányokról. A sztorik éppoly változatosak, mint általában az olvasmányélmények. Volt, aki lelkiismeretes diákként mindent elolvasott. Egyik kötelező tetszett, másik nem annyira, sőt, olyan diák is akad, aki elolvasott mindent, és semmi nem volt hatással rá. Továbbra is inkább érdekelte a történelem, a matematika, vagy a sport. Van, aki jól emlékszik még, hogy egyik-másik kötelező olvasmányt elbliccelte. Valahogy megkapta a jegyét így is, megnézte a megfilmesített változatot, esetleg elolvasott egy rövid tartalmi összefoglalót, vagy egyszerűen csak úgy csinált, mintha elolvasta volna, és értelmesen pislogott a tanárra, nehogy felszólítsa. Na, aztán van a legvégső kategória, aki csakazértsem olvasott el semmit. A lázadó fiatal, aki lehet, hogy amúgy mindenféle könyveket falt, de a kényszert nem tűrte, még az irodalomban sem.
Attól kezdve, hogy hét éves korom után, szüleim áldozatos unszolására végre elkezdtem olvasni, szenvedélyes könyvfogyasztóvá váltam. Pedig a kezdet nem bíztatott sok jóval. Emlékszem, ültem az ebédlősarok padján, és egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy a Bodri szóképe alatt az áll: kutya. Mert az Bodri. Az olvasás örömét később persze a nyugalomban és háborítatlanságban eltöltött délutánok hozták, mégpedig nem a kötelezők formájában. Mert igaz, hogy kedves meséket válogatott tanár bácsink, amiket rendre abszolválni kellett, de én a Csilicsali Csalavári Csalavér helyett szívesebben maradtam a népmeséknél, a Rézhegyek királynőjénél, aztán a pöttyös könyvek hosszú soránál. A kisboltban cukorka helyett mindig megvettem a legújabb könyveket, és könyvtárba is jártam, ahol a későbbi igazgató bácsival el is cseverésztünk olvasmányainkról. Legvégtére még Lenin piros kötetes sorozatából is kölcsönöztem, mert érdekelt a rendszer. De addigra már túl voltam a világirodalom nagyján, Hemingway-en, Thomas Mann-on, Erick Knight könyvein. Hosszú lenne sorolni. Később döbbentem rá, miért nem olvastam akkoriban magyar klasszikusokat. A fordítás megkönnyítette a megértést. Hiányoztak a tájszavak, a furcsa, régies kifejezések. Bizony, eltelt jó néhány év, már felnőtté váltam, mire élvezetemet leltem a nagy magyar írók olvasásában. Móra Kincskeresője amúgy is borzasztott kisgyermekként, nem értettem a szegénységet. Nem értettem az éhezést, a nélkülözést. Jókai tetszett, de Mikszáth ízes bölcsessége fárasztott. Felnőttként viszont sokszoros örömmel olvastam újra őket, Mikszáthot, Jókait, Móriczot.
Lehet, hogy olvasási kultúránknak jót tenne, ha nem riogatnánk a gyerekeket és szüleiket a kötelező olvasmány rémével. Tudom, hogy képtelenség úgy beszélni egy műről, ha azt nem ismerik azok, akik tárgyalják. (Igaz, ezt a gordiuszi csomót néhány kritikusnak sikerült átvágni, mert időnként az a benyomása támad az embernek, hogy egy-egy recenzió megírását felületes olvasás után is meg tudják oldani.) Csakhogy az olvasási kedvet soha nem lendítette előre a kényszer. Azaz helyesbítek: van egyfajta kényszer, ami segítene. Csakhogy ahhoz karizmatikus magyar-tanárokra lenne szükség. Ez a fajta belső kényszer a motiváltság. A motiváltság felkeltéséhez a gyerekeket lelkesíteni kell. A gond az, hogy ez viszont soha nem tárgy-, sokkal inkább személyfüggő.
A giminkbe bekerült egy kalandos sorsú magyartanár. Mindenkit irigyeltünk, akit tanított. A Nagy T., akiért lelkesedett minden diákja. Aki soha nem tanított közhelyesen és rutinból. Mindig eredeti és magával ragadó volt az órája. Ő a szokásos anyagon kívül különleges olvasmányokat is feladott diákjainak, akik azokat minden zokszó nélkül elolvasták. Sőt, nem csak ők. A hír hamar terjedt, és a többi gimis is megszerezte magának, elolvasta az épp tárgyalt művet. Emlékszem, így olvastam el Illés Endre Történet a szerelemről és a halálról című kisregényét. Szávitri, az ifjú szerelemes feleség elindul az alvilágba, hogy visszahozza halott férjét. Hűsége, kitartó szerelme életre szóló élmény. Akárhányszor elolvastam Illés Endre művét – mégpedig nem egyszer, és nem kétszer – végigbőgtem az elejétől a végéig. És hálás voltam T. tanár úrnak, aki feladta lelkes tanítványainak, és miközben nagyon sajnáltam, hogy nem ülhettem ott az órán, amikor beszélgetnek róla, mégis örültem, hogy valamiképp részesévé tett ennek a csodának.
A rendszerváltás óta kongatják a vészharangot, hogy egyre kevesebben olvasnak. Lehet, hogy az értelmiség önmagából indul ki, mert látja, hogy ő maga nem olvas, és ezért kétségbeesve másokat vádol? Az iskoláskorúak között jó néhányan olvasnak. Gondolom, nagyjából annyian, mint régente. Elérnek egy kort, egy pontot, ahol igényük támad az olvasásra. Lányomnak tessék csak nyugodtan kartonszámra hordani a könyveket, mert nem győzöm pénzzel. Most éppen már német nyelvűeket olvas. Fiam úgyszintén, bár kiskorának első nagy könyvélménye a Séta a matematika birodalmában volt. Azóta is előszeretettel olvas szakkönyveket. Pedig az első olvasmánynaplót együtt küzdöttük végig. És amikor a kis fejezet-összefoglaló után egy madarat is kellett rajzolnia a füzetbe, s ő odakanyarintott valamit, kénytelen voltam rákérdezni: „Ezt komolyan gondolod?” „Aha.” És a madár-firka ott maradt. De mondja azt valaki, hogy az olvasáshoz rajzolni is kell.
Szóval, ismerek gyerekeim kortársai között olyanokat, akik óra közben is olvasnak a padban. A másik gyerek semmit nem olvas, s amikor társa azzal vádolta meg ezt a fiút, hogy nem ismeri a szépirodalmat, csak annyit kérdezett vissza: „Mért, mi az a szépirodalom?” Vannak, akik egymás után fogyasztják a Geronimo-könyveket, és a Harry Potter is tudta lelkesíteni a fiatalokat. Kicsinyeim most értek meg arra, hogy szívesen hallgatnak este jó és élvezetes meséket. Nem lebutított, leegyszerűsített tucatkiadványokat, hanem Andersent és a nagy mesegyűjtők népmeséit. Most kezdték el megérteni a mesék humorát, most nevetnek fel minden jó fordulaton. Ha este végre sikerül szétbontanom őket a szokásos pizsamás bunyóból, akkor csöndben, elvarázsolva végighallgatnak egy-egy nagyszerű mesét.
Talán a gond ott van, hogy az irodalom-oktatás nem tudta eldönteni, mi a cél. A cél a mű megismerése, vagy az olvasás megszerettetése? A választott kötelező olvasmányok ez utóbbi törekvést nem képesek előmozdítani, már csak azért sem, mert a művek többségét NEM gyerekeknek szánták íróik. Ez egy hatalmas ellentmondás. Pontosan azért nem képes a gyerek teljes mértékben azonosulni ezekkel az alkotásokkal, mert a megértésükhöz felnőttnek kellene lennie. Sorolhatnánk akár jó néhány olyan gimnáziumi irodalmat, amit később újraolvasva egészen másképp értettünk, mint akkoriban, a világra éppen csak kinyíló elmével. A Kincskereső kisködmön nem gyerekkönyv. A Kőszívű ember fiai, az Arany ember, a Szent Péter esernyője, és sorolhatnánk tovább – ezeknek egyike sem gyerekeknek készült. Az Egri csillagok ebből a listából úgy világlik ki, mint egy fáklya. Ez az a regény, ami figyelembe veszi a gyereket is.
Jön a nyár, és oda kellene állítani csemetéinket, hogy valamiképp olvassák végig a nyári kötelezőket. Ha szabad javasolnom, inkább egyszerűen csak olvassunk, akár együtt is. Vegyünk elő egy-egy izgalmas, az életkornak is megfelelő könyvet, és együtt olvassuk el. A strandon, a nyaralóban, a mamáéknál, vagy egyszerűen lefekvés előtt a hosszúra nyúló nyárestéken. Az olvasás ne lelkiismereti kérdés, ne kényszerűség legyen. Legalább a szünidőben. Az olvasás maradjon meg a szabadság végtelen lehetőségének. Legyen időgép, ami múlt korokba, más világokba, más emberek közé repít el. Adjuk meg gyermekeink számára is az olvasást, mint élményt.
Hozzászólások