Bagdy Emőke: „Mert a szervezet olyan, hogy van egy működési lehetőség benne, ami hozott, ezt a korai tapasztalat rögzíti, mintegy „öntőformába” zárja, így lesz belőle bevésődés. Végtelen lehetőségekkel születünk, de csak az fog realizálódni, ami megkapja a kulcsingerét. Akkortól lesz belőle életre szóló bevésődés, imprinting. Arra jutottak, hogy három tényező nagyon fontos, és ezt nevezzük a kötődő nevelés szent hármasának: a hordozás, az együttalvás, és az igény szerinti szoptatás. Ez a szülői igénytől elfordulva most a gyerek igényeihez alkalmazkodik.”
„Vedd az öledbe a babát, ringasd, és megnyugszik” - beszélgetés dr. Bagdy Emőkével – babafalva.hu
Nem látsz, csak fényfoltokat, hallasz, de nem érted, mit, kezed nem vagy képes irányítani, föl-le jár, de nem tapint, s orrod talán észlel valamit a szagokból, illatokból, de nem tudod igazán elrendezni a benyomásokat. Ám ahogy megérzed anyád melegét, rögtön tudod, mit kell tenned. Szájad rátapad a mellbimbóra, pedig senki nem tanított rá. A lét örök tudásával keresed azt a forró tejet, ami mostantól boldogságod forrása lesz sokáig. Mindent érzel abban a csöpp folyadékban, anyád minden kimondatlan gondolata, minden érzése átcsurog aprócska szádba. A világot innen kezded megismerni, a tejben, s a tejet adó test üzenetében.
Senki nem emlékszik rá, milyen volt anyja tejének első cseppje, de valamiképp ez zajlik le minden újszülöttnél. Az édesanyák tudják, hogy a legkisebb újszülött is megérzi az ő hangulatukat. Olyan ez, mint egy külön érzék, pedig racionális módon kevéssé magyarázható. A hetedik érzék.
A szoptatás fontosságára már vagy húsz éve intézményi szinten is felhívják a kismamák, édesanyák figyelmét a gyerekorvosok, a védőnők. Veszélyes ellenszélben kezdték munkájukat, hiszen erős lobbik, óriási cégbirodalmak gáncsolták igyekezetüket. A tápszergyártás komoly üzlet. Tegyük hozzá, van is rá kereslet. De miért? Miért, hogy minden ajánláson túl egy gyári terméket választanak az édesanyák, aminek megbízhatósága soha nem akkora, mint a saját testükből való, tökéletesen higiénikus anyatej? Arról már nincs vita, hogy ráadásul nem csak higiénikus, de a lehető legegészségesebb a gyermek számára?
Legyünk igazságosak: a tápszer egykor nagyon is jól jött. Volt idő, amikor némely anyák a halált adták mellükből gyermeküknek. A tuberkulózis volt az a betegség, ami először megingatta az anyatej minőségébe vetett bizalmat. A tehéntej szintén ugyanezen okokból nem számított jó alternatívának, hiszen az állat is hordozta a tüdőbetegséget. A tehén tejét az újszülött amúgy sem fogadja be. A higított tejjel táplált kisdedek többsége súlyos hasmenéssel küszködött, jó néhányan belehaltak.
Ma már sokat tudunk a szoptatás előnyeiről, másrészt tisztában vagyunk a tápszerezés hátrányaival. Tanácsadók dolgoznak szerte az országban, hogy egy édesanya sem maradjon magára gondjaival, küszködésével. Elvben mindenki szeretné szoptatni gyerekét. Amikor kiderül, hogy számos buktató van itt, az édesanyák többsége hamar elbizonytalanodik. Azt se feledjük, hogy a szoptatás teljes mértékben leköti az anyát, választani kell: vagy a gyerek mellett marad, vagy folytatja életét, dolgozik, eljár otthonról.
Mindennek rendelt ideje van, a gyereknevelésnek különösképpen. A legtöbb gond abból adódik, hogy a rendelt időt nem egy kegyelmi időnek tekintjük, hanem időnek, amit mi akarunk elrendeli és elrendezni. Amikor a hozzám közel álló édesanya egy pár hetes csecsemővel azt mondta a telefonba, hogy a kisfiú „sajnos nem akar rátérni egy napi rendre”, akkor ahelyett, hogy szelíden magyaráztam volna, hevesen dorongoltam le őt. Ma már látom, hogy nem volt okos dolog. „Ez egy megszentelt idő”, mondtam az édesanyának. „Mit akarsz te csinálni? Amikor enni akar, adj neki enni, amikor aludni akar, hagyd, hogy aludjon. Aztán majd szépen kialakul a napirend. Miért, te talán három óránként eszel mindig? Nem úgy van, hogy egyszer tovább vársz, egyszer meg korábban megéhezel? Miért kell a gyereknek óramű pontossággal enni? Felkelted délután? Világért se! Örülj, hogy alszik. Hadd aludjon. Majd felkel, ha éhes.” Ezt már inkább üvöltöttem, mint tanácsoltam. Sajnos, a sejtéseim később beigazolódtak. Az állandó súlyméricskélés, és aggodalmaskodás után a gyerekorvos rögtön tápszert javasolt, s egy-két héten belül a szoptatás elmaradt. Elmaradt, mert a tej akkor jön, ha kérik és kívánják. Minél többször, annál több termelődik. Olyan ez, mint a súnémi asszony olaja. Soha nem fogy ki, amíg ott a többi üres edény. Ha a súnémi asszony az edényeket betette volna a kamrába, hogy majd szép apránként öntögeti, s akkor minden napra majd marad egy kis csoda-olaj, előbb-utóbb kiapadt volna a korsója. Ugyanez történik az édesanyákkal.
Ilyenkor azt szokták mondani, hogy gyenge az anyuka teje. Ez persze az esetek többségében csak részben igaz. A szoptatáshoz egész ember kell. Egyen-igyon annyit, amennyi szükséges, és – talán ez még fontosabb - nyugalommal adja oda magát az anyaságnak. Az elbizonytalanodott, vagy elbizonytalanított édesanyák nagy része korán abbahagyja a szoptatást.
Az elbizonytalanítás nem rosszindulatból történik, sőt, sokszor éppen a jó szándék visz rossz felé. Nem véletlen, hogy a csecsemőgondozási szakkönyvek már a szoptatás korai szakaszát is úgy jelölik, hogy az „elválasztás megkezdése”. Az anyának ezek szerint úgy kell szoktatnia gyermekét, hogy mindig hosszabb időszakok válasszák el az egyes szoptatási időket. Legyen rendje, ezt általában három órában jelölték meg. Ma már szerencsére az újszülötteknél kimondottan nem tanácsolják ezt a szigorú szoktatást, sőt, legalább két óránként javasolják a gyerek megetetését. „Igény szerinti” szoptatásnak hívják ezt. Ugyanakkor mégis elvárások élnek, kimondva- kimondatlanul, hogy a gyerek ne terhelje le túlságosan szülei idejét és energiáját. Egyen, amikor jónak látja a felnőtt, aludjon, amikor minden normális ember alszik. Az a szülő, aki ezt nem képes betartatni gyerekével, félreneveli őt.
Nos, kérem, én félreneveltem minden gyerekemet. Napközben szoptak jókedvvel, amennyi belefért. Aztán jött az éjszaka, és még kívánták. Nyüszögtek, felvettem, a család többi tagja alig vette észre, ha felébredt a kicsi. Nem ringattam, nem járkáltam vele fel-alá, az csak a betegségek, különböző fájások dején fordult elő. Ha éjszaka felriasztottak, megszoptattam őket. Eleinte ülve, és bizony bele is aludtunk mindketten, a kis szuszogó csöppség, meg én, lehanyatló fejjel. Bevallom azt is töredelmesen, hogy ha fáradt voltam, hát magam mellé fektettem. Az volt ám a pizsi-buli a javából! Kis fejecskéjét körbefogtam karommal, nehogy ráfeküdjünk, s én is aludtam, ő is aludt, de olykor kiszolgálta magát. Ezek az őrült éjszakák és őrült nappalok mind a félrenevelés bizonyítékai. Mentségemre mit is hozhatnék fel? Hogy mire hét évesek lettek, higgyék el, megkötötték maguktól a cipőjüket, felöltöztek tornaóra után egyedül, megírták a házi feladatukat és még a fogukat is megmosták? Nem riadtak fel éjszaka, hogy most szopni akarnék. Egyébért sem. Egészen kikupálódtak.
A legrövidebb ideig az első gyereket szoptattam. Attól kezdve, hogy megszületett, már jött is az ellenkórus. Különös, de mindenki, aki arra buzdított, hogy hagyjam abba a gyerek etetését, jó lesz már a bébiétel, meg egyebek, szóval mindenki engemet akart megóvni a saját gyerekemtől. Mert úgymond, „gondolj magadra”, meg „anyuka kedves, kiszív mindent magából, teljesen kimerül a szervezete”, és a legviccesebb az volt: „mikor akarsz végre dolgozni?”. Kicsi lánykám szegény csak másfél évig szopott, akkor egy közösen elhordozott influenza alatt egyszerűen nem kívánta többet. A fiúk! Óh, a fiúk nehezen mondtak le az őket megillető kegyről. De erről már szégyen szólni.
Szóval, az történt, hogy vendégségben voltunk egy ismerős lelkészházaspárnál. A feleség orvos. Még csak két gyerekünk volt, kisfiam mászó-korban. S ahogy az lenni szokott, először a gyerekekről beszélgettünk, mert ahogy azt már Tolsztoj bölcsen megállapította, ha ott van a gyerek, mindig legkönnyebb róla beszélgetni. Nagy boldogan mesélem, hogy milyen jól szopik, s igazából már ehetne, de nem akar egyebet, csak anyatejet. Soha nem felejtem el azt a lopott pillantást, amit ők ketten, férj és feleség váltottak egymással. A lenézés és gúny olyan kitapintható volt, hogy gyorsan elhallgattam. Szóval, nem illendő ilyesmiről beszélni. Igazán nem.
Miért szólok mégis a szoptatásról? Így, anyák napjához közeledve talán mégsem árt tudni, hogy hihetetlen ajándékunk van, nekünk, embereknek. A szoptatás nem csak táplálás, de egyfajta külön misztérium. Ajándéktárgy nélkül adunk, szó nélkül nevelünk, erőlködés nélkül kimutatjuk felétlen szeretetünket. Az ősbiztonságot adjuk meg gyermekünknek, aki már rég nem emlékszik majd az anyatej ízére, de még táplálja őt felnőttként, öreg emberként is ez a bizalom. Valahol ott fakad ez a bizalom, ahol az Istenbe vetett bizodalmunk is van. S ez óriási felelősség, de borzongatóan szép dolog.