Hogy ne riadjon vissza önnön küldetésétől. Mutassa meg, hogy az egyháznak van véleménye a világról.
A múlt század „reposztosa”, Szentkuti Kiss Károly 1841-ben született Pozbán. Református lelkész volt, az a fajta, akiben mindig ott az igény a jövő számára megőrizni valamit a hely szelleméből és az emberi történésekből. Sokat írt, sokfélét, egyháztörténeti munkákat és novellákat, újságcikkeket és gyakorlati teológiai munkákat, de legizgalmasabbak mégis személyes naplójegyzetei, amelynek kéziratát egy lelkes helytörténész az Országos Széchenyi Könyvtárban meglelte, és aprólékos munkával sajtó alá rendezte. A kötet Krónika címmel jelent meg 2000-ben Nagyigmándon.
Többször olvastam, nálam a régi idők hős-ős Reposztosai között ő viszi a pálmát. Szentkuti Kiss Károlynak nem csak állandó közlési kényszere volt, de jó stílusa is. Őszintesége szinte lefegyverző. Az utókor számára írt, egyfajta barát-pótlékként, mert bajait megbeszélni jóformán senkivel nem tudta, ám nem félt kényes ügyeket megemlíteni.
Nagy ároni családból származott, édesapja is lelkész volt Felvidéken, nagybátyja a híres Kiss Ádám csepi lelkész, akinek négy kötetben jelentek meg prédikációi. Kiss Károly fiatalon követte el azt a hibát, ami aztán egy életre eltérítette jól kezdődő pályáját. Enyhén szólva is társadalmi státuszon alul házasodott. Ezzel kizárta magát a lelkészi és köznemesi körökből. Minden szellemi igénye mellett is magányos maradt. Jó parókiára került, amikor Nagyigmándra megválasztották a pozbai és nagypeszeki tizennyolc évi szolgálat után, de ezzel meg is haragított sokakat. Felesége halála után gyermekei mellé új asszonyt hozott a házhoz, egy sárkányt. Gyermekei pedig betegesek voltak, nagylányait elvitte a tüdővész, fiait csupán pénztelenséggel tudta feltarisznyálni.
A mi bloggerünk, Szentkuti Kiss Károly irodalmi babérokra vágyott. Büszke is volt rá, hogy elbeszélései jelennek meg, s hogy többedmagával kiadta az Új magyar athenas című kötetet a protestáns egyházi írók életéről. Kutatott is, elsősorban a nagyigmándi református múltat illetően, de leginkább a dolgok emberi oldala foglalkoztatta. Szerette a jó kis anekdotákat, megpróbálta kortársait egy-egy jellemző történet által egy gyors vázlatban lerajzolni.
Belekeseredett abba a létbe, amiben élt. Állandó panaszai elsősorban a lelkésztársakra, de még inkább az egyházi tisztségviselőkre záporoztak. Politizálni is szeretett, s megvetően beszélt minden „akarnokról”. Nehéz innen megítélni, mennyire tehetett ő maga is arról, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítette magát mind gyülekezetében, mind egyházmegyéjében. Összeférhetetlen volt, vagy csak egyszerűen a címkórságban szenvedő kortársainak áldozata, ahogy ő magát beállítja? Ma már nehéz megítélni. Csupán azt tudjuk, hogy a Krónika, ez a mindenféle témát felölelő quodlibet, ez az 1895-ben megindult blog lebilincselő olvasmány.
Álljon itt egy részlet a naplóból. Egy számomra emlékezetes, ám szelíd részt választottam. Sokszor eszembe jut, amikor rendezem a szekrényben is megsárguló, megporosodó használatlan abroszaimat. Eszembe jut Kisigmánd, ahonnan Kis Károly második felesége származott, meg a nagyigmándi parókia, ahol az ő nyomukban jártuk. De már Pánti Laci és felesége várt minket a gondozott kiskertben. Pánti Rózsának gyöngyöző nevetése volt, óriási rozmaringot nevelt, és gyönyörű rózsákat. Hosszú meséik mintha csak belekapaszkodtak volna Szentkuti Kiss Károly történeteibe.
A blog bejegyzésének ideje: 1886. július 29.
„A feleségem húga 20 évvel elébb ment férjhöz, mint ő. A staffirungjok azonban egyidőben készült. A húg 20 esztendő óta használva a derékaljat, tapasztalja, hogy bíz az szétmállott, újat kell helyette adni. Az én feleségem ágyneműje pedig azalatt pihent, senki nem használta és mégis szétmállott a derékalj.
- Látod, feleségem, így van az emberrel is. Aki nem dolgozik és megvénül, elkorhad akkorra, mikor a munkás ember. És a kalamárisból kiszárad a ténta, ha soha nem írunk is belőle. Hát csak dolgozzunk, írjunk! Használjuk, a mink van, míg élnünk. Mennyit dolgozik, istenem, a földmíves ember! Elnézem a szemközt lakó Vörösöket. Amit egész nap eljáratnak a cséplőgépen: éjjel azt felrostálják. Éjfél után feküsznek. Három órakor meg már munkában vannak esmét. Ezek a szegény hangyák alig pihennek 2 óránál többet a 24 ből. A barmaik nagyobb urak, mint ők. Úgy september elejével mind úgy néz ki ez a földmíves nép, mint a hosszas betegségből lábbadozó. Kiaszott, kimerült árnyékok.
Hja, még így is nehéz megélni! Kivált az olyan silány termések és silány gabona árak mellett mint most. Fele, legfeljebb harmadával kevesebb a termés mint tavaly. Ha ezek az emberek kifizetik állami, községi, egyházi adójukat, félreteszik a vetőmagot – kenyerük alig marad. …
El kell veszni a föld népének, ha a nagyok és bölcsek nem fordítanak ez állapotokon. Hisz azért ülnek a kormányon. Találják módját, eszeljenek ki valamit, hogy élhessen a föld terméséből népünk. Gabonájának nincs ára, majdnem annyiban van a termelőnek, mint a mit a piacon adnak érte. Bora oda van, megemésztette a filoxéra és a ragya. Sertései elhullottak, úgy, hogy évek alatt sem pótolódik ki ez a veszteség. Közel a végső veszedelem.
És – csodálatos! – ez a nép oly csöndes lélekkel hordja a nehéz keresztet. Egyelten kifakadást sem hallottam tőlük, mikor kérdeztem, hogyan ütött ki a termés?
- Bizony kevesebb van, jóval kevesebb mint taval (pedig a tavali is csak közepes volt).
- Hát mennyi volt taval Kovács Pál uram?
- Rozsom volt 80, árpám 50, búzám 80 kereszt. Most van 40, 25, 40.
- Nehéz lesz az élet, mondám.
- Majd a jó Isten megsegít azért, válaszolt ő kiegyelme.
Egyik sem panaszkodik, egy se zúgolódik.”
Szentkuti Kiss Károly: Krónika
Nagyigmánd, 2000.