Az a hiteles élet, amely meg tudja különböztetni magát láthatóan az Istenre való ráhagyatkozásban. A REND után el kell kezdeni ezt a valóságot.
Az idei REND, azaz Dunántúli Református Egyházi Napok helyszíne az Őrségi Egyházmegye volt, s mi másra is épülhetett volna a találkozó tematikája itt a nyugati végeken, mint a „hit és megmaradás” témakörére? Az előadások és fórumbeszélgetések, az istentiszteleti alkalmak mind e két kulcsszó köré rendeződtek.
Igyekeztem kötelezettségeimen túl itt is, ott is belehallgatni a programokba. Mivel ennek a fesztiválnak többezres látogatottsága ellenére is sajátosan dunántúli, azaz családias jellege van, ezért nem lehetett kitérni a személyes találkozások és beszélgetések elől sem. Egy gyors fagyi egy kedves pápai barátnővel a fenyők alatt, gyaloglás vissza a kavicsokon, kis diskurálás kömlődiekkel, sátorban hit és megmaradás a családban, ernyő alatt asztal, ismerős lelkészek, betekintés a kávézóba, hogy meglelje az ember elveszettnek hitt lányát, üdvözlések, ölelések itt is, ott is. Puszivetés a távolba. Hit és megmaradás a nemzetben. Mosdókeresés. Gyors bepofátlankodás a férfimosdóba, mert már kezdünk a Reposzttal. A megmaradt fél órában hit és megmaradás a páragőzzel teli forróságban, ekkor a megmaradás az éltető víz. Hit és megmaradás a történelemben, a kritikus élethelyzetekben. Ez már a saját könyvbemutatóm. És így tovább, este tízig. Majd rövid alvás után vissza Őriszentpéterre, őrt állunk még ülve is negyven fokos tűző napon a szabadtéri istentiszteleten. Senki nincs rosszul. Mindenki jól bírja. Fölöttünk gólya köröz a ragyogóan tiszta égbolt alatt.
Maradt itt-ott hiányérzetem. Mit is üzen számunkra a megadott témaválasztás? Ad-e az Istenbe vetett hit és bizodalom megmaradást? Van-e megmaradásunk? Egyáltalán van-e reménységünk? Vagy úgy van-e ez, mint ahogy azt a kissé el is híresült volt szombathelyi lelkész többször elmondta: „Az biztos, hogy Istennek lesz a jövőben is népe, de az nem biztos, hogy magyar és református.” Cinikus poénnak is vehetnénk, avagy kegyetlen szókimondásnak. Én ezt a kijelentést – minden igazságtartalma ellenére – azért tartottam kimondottan veszélyesnek, mert az a nép és közösség, amely minden küzdés nélkül kimondja önmaga halálos ítéletét, nem is érdemli meg, hogy megmaradjon. A megmaradás egyik záloga az Isten kegyelmébe vetett bizodalmunk, a reménység. A reménység pedig már önmagában érték és öröm. Ennél már csak az a nagyobb öröm, amikor utólag meglátjuk életünkben a kegyelem működését.
A REND-en láttam kiégett embereket is. Sőt hallottam őket előadást tartani. A kiégett emberben még valami pislákolhat a reménység nagy fényéből, de már rég nem tükrözi vissza azt a ragyogást, azt az erőt, ami mások számára is például szolgálhat. Ott nyílt a bicska a zsebemben, amikor a Biblia alakjainak relativizálását vázolta fel valaki. Példának okáért: meglátszott-e a hit Jákóbon? S vajon nem egyenesen rossz és megkérdőjelezhető-e az ő életpéldája? Annyi biztos, hogy elég érdekes kisgyerekeknek elmesélni Jákób házassági történeteit. Azt viszont egészen biztosan tudom, hogy felnőttek számára a hitben járó és sokszor elbotló ember egyik legizgalmasabb jelképévé válhat. Eladónk valószínűleg nem tisztázta magában, mit is ért pontosan hit alatt. Én nem keverném össze a példás, erkölcsös élet külső jegyeivel a hitet. A hit az egy állandó változás, Jákób szabályosan megharcolt Istenével. De Isten szereti azt, aki nem a közömbösség, hanem az állandó Isten-tudat hevében ég. Megáldotta Jákóbot. Nem volt egy képeslap-család. De megmaradtak, és megáldattak...? (Végül egy dolog kiderült számomra: az előadó a hitet még csak-csak fontosnak tartotta, de a házasságról és a családról már csupán a kételyek és zilált kérdések szintjén volt képes beszélni.)
Ha túllépünk az állandó köldöknyalogatáson, és végre felemeljük fejünket, akkor nyilván tudatosítani kell magunkban, mi is a hit? Sóhajtozás és szemforgatás, kívülre sokak számára tetsző élet, belül elfojtás és megkeseredés? Vagy egy gondolkodó hit, aminek egyben a reménység és a bizodalom ad erőt?
A REND annak példája, hogy a megmaradás nem csupán a jövő reményégsége, hanem tény. Most az Őrségben voltunk. Ha matematikailag lehetett volna számítani, hogy mennyi esélye van a nyugati végeken a történelemben a reformátusoknak megmaradni hitükben és közösségeikben, akkor valószínűleg a kalkuláció szerint ma nem lennének őrségi református magyar gyülekezetek. A kegyelem itt válik nyilvánvalóvá és kitapinthatóvá. Vagyunk, jelen vagyunk, sőt, örülünk annak, amik lehetünk, dunántúli magyar reformátusok. A nyimnyámolás, a panaszkodás, a megkeseredés méltatlan reakciók egy olyan helyen, ahol a kegyelem megtartó ereje a levegőben van.
A vasárnapi ünnepi istentisztelet igehirdetője Steinbach József, a Dunántúli Egyházkerület püspöke volt. A prédikáció utolsó mondata egy olyan alapüzenet volt, amely a megmaradásunk záloga lehet a jövőben. „Állíts minket szolgálatba!”, szólt az Úr Istenhez a kérés, amelyet egyben hitbeli és etikai imperatívuszként értelmezhetett ki-ki a maga életében is. Mert a nyimnyámolás, a panaszkodás és a megkeseredés, az individuális kiteljesedés keresése az egyházban szolgálat nélkül fából vaskarika. A megmaradás az Isten keresésében és az ő szolgálatában van, azon az őrhelyen, ahová az embert rendelte. Aki ezt megérti - azaz megérti, hogy a hit adja egyedül azt a reménységet, ami kell a megmaradáshoz -, az azt is megérti, hogy mindebben benne van az élet miatti hála, a bizodalom szépsége, valami könnyűség, amit a világ minden cudarsága mellett is érezhet, aki ismeri a kegyelmet.
Utószó: A képek az őriszentpéteri REND-en készültek. Szándékosan választottam gyermekbuksikat, gyönyörű, tiszta, fiatal lányarcokat, a sátor oldalán tornázó Dinikét, akiről elmondhatjuk, hogy "e fiúból pap lesz, akárki meglátja". Köszönet a fotókért a refdunantulnak, de főképp köszönet ezekért a csodálatos arcokért: a gyermekekért, a jövőért!
Hozzászólások