Már készülnek azok a tervek a tárcánál, amelyek az egészségügy megújítását célozzák, egyebek közt az alap- és a háziorvosi ellátás területén.
Rossz napunk volt. Az ember úgy csinál, mintha minden rendben lenne, és mégis ott ül a kedélyünkön az a nyomasztó fekete madár. A munka ebben a sötét árnyékban rosszabbul folyik. A süti félig készen volt, a lucskos káposztába még a káposzta sem került bele, és csak az elülső helyiségeket sikerült kiporszívózni, felmosni. Mindenütt a félig kész munka idegesítő jelei, itt két tepsi tészta, ott a mosogatatlan üvegek az Erős Pistának, amott egy porszívó. Mindig ilyenkor történik valami, ami az emberi számításba beleszól.
Egy másodperc kellett ahhoz, hogy a hiperszuper zöldségaprítóba beleérjen az ujjam. Ilyenkor fájdalom még nem is jut el az ember agyáig. Arra gondoltam, hogy csak megakadt a káposzta. Aztán az ösztönszerű mozdulattal a számba kaptam ujjamat, s akkor már éreztem a meleg, sós, kicsit fémes ízt. A vér pedig még később is csak ömlött, és néhány elvetélt kísérlet után, hogy ott folytassam dolgaim, ahol abbahagytam, kiderült, ehhez mégiscsak szükséges a hozzáértő segítség. Így kerültem szombat este a megyei kórház sürgősségi osztályára.
Az új sürgősségi tömböt néhány éve adták át. Népes családunk nemegyszer járt itt, hol egy felhasadt kis homlok, hol egy ujj, ami úgymond belenyúlt a labdába, majdnem törött lábujj, és tényleg törött könyök volt eddigi listánkon. A kórházi tömbben civilizált környezet, a betegfelvétel a portánál tisztességes, számos segítség áll a betegek rendelkezésére, hogy eljussanak a vizsgálat helyére. Ezzel párhuzamosan a szokásos magyar hiányosságok: a WC-ben olyan szűk a hely, hogy egy sérült testrésszel már szinte lehetetlenné válik a legminimálisabb mozgás, hiába óriási a hely, egy törött lábbal már esélye sincs a betegnek, hogy megkönnyebbülést szerezzen.
Koraeste volt, amikor beértünk. Barátságosan fogadtak minket a portán, ahol kitöltötték a betegfelvételi papírt, aztán a váróba értünk, ahol örömmel állapítottam meg, hogy alig vannak. Később kiderült, hogy örömöm korai volt, hisz miközben néhányan még érkeztek, a váróban ülők és fekvők nagy része még órák múlva is ugyanebben az összeállításban leste az ajtót.
Az ott töltött órák alatt különleges mikroklíma alakult ki. Mintha az ember kiszállna a normál világból. Sérüléseink és gondjaink mindenfélék voltak. Egy kisfiú, aki kenyérvágás közben kicsit elvágta ujját. Egy kislány, aki szokásos sportsérüléssel üldögélt ott, ő is „belenyúlt” a labdába. Egy malteros kőműves, aki csúnyán felsebzette a kezét. Valaki, aki professzionális kötözéssel üldögélt, nyilván újrakötözésre érkezett. Egy nagyobb fiú, aki belelépett egy rozsdás szögbe, láthatóan dagadt várakozás közben a lába, s állandóan aggódva pislogtam felé, mert arca egyre pirosabb volt. Édesanyja egy idő után nem is bírt helyén ülni, idegesen toporgott a vizsgáló szoba ajtaja előtt. Egy bácsi is érkezett, akinek a fülébe harapott egy kutya. Aztán több idős úr és asszony feküdt ágyon, annyit tologatták ide-oda őket, hogy rossz volt nézni. Hozzátartozóik a ruháikkal mindig a betegágy mögött. Jobbra-balra, jobbra-balra. Aztán három fiatal rendőrségi kíséret mellett várakozott. Egyikőjük bilincsben, a lánynak felkötve a karja. A rendőrök meg váltogatták egymást, s a várakozást különös zeneként kísérte walkytalky-jaiknak recsegése, hol egy női hang, hol egy férfi hang, hol szirénázás valahonnan az éterből. Közben egy kedves ismerős hölgy érkezett, máskor mindig barátságos, és tele energiával, most látszott, hogy óriási fájdalmak gyötrik, s két szó is sok volt, amit váltottunk egymással.
Az ember először nagy reménységgel várja, hogy kinyílik az ajtó, és végre beadhatja a papírját. Ez eltart egy ideig, s mivel ujjam erősen vérzett, a cukorszintem meg valahol a padlón, úgyhogy leültem. A papír végül mégis bekerült. És vártunk, és vártunk, és vártunk. Aztán szólítottak, s kiadták az ukázt, hogy menni kell röntgenre. Amikor hitetlenül magyarázkodni kezdtem, hogy egy vágás van az ujjam hegyén, az ápolónő megvonta a vállát. „A doktor úr így látta jónak”. Természetesen „doktor úr” nyilván ezt az általános röntgen-parancsot, amit mindenkinek kiosztott, mély pszichológiai tudással tette, hiszen így legalább egy ideig foglalkoztatva voltunk. Újra papírbeadásra vártunk, újra toporogtunk egy ajtó előtt, újra figyeltük, kit mikor szólítanak. S legalább kicserélhettem vértől lucskos kötésemet, s elkértem a papírvattát. Persze elvileg nem dobhattam be a röntgen helyiségben található kukába a véres gézt, mivel az veszélyes hulladéknak minősül, s azt javasolták, majd a vizsgálóban kérdezzem meg, hová dobhatom. Most mit gondolnak, hová tettem?
Miután egy fekvő betegre eszméletlen gipszmennyiség került, végre sorra kerülhetett az a jó kedélyű bácsi, aki egy darabot a láncfűrésszel levágott ujjából. „A doktor úr úgy látta, hogy még mindig túl nagy ez az ujjam, úgyhogy egy kicsit még levágott belőle”, újságolta nevetve. Úgy éreztem, a hajam égnek áll. Elengedik ezt az embert ilyen sápadtan, hogy menjen haza egyedül? De elengedték, és talán a jó kedélye hazasegítette ájulás nélkül.
Egy fiatalember a családjával épp az egészségügy és a társadalom mizériáit tárgyalta. Nyilván igaza volt, de ez az előbbre jutásban nem segített. A betegtologatók barátságosan jöttek-mentek, egyikőjük őszinte sajnálattal mondta, hogy nem lehet gyorsabban haladni. Egy orvos van jelenleg két osztályra. És valóban, én az orvost nem is láttam kijönni. Pedig egészen biztosan nem lazsált. Az ápolónők úgy csusszantak be az ajtón, nehogy szóvá tegyék a várakozási időt. Amikor egyikőjük, egy molett fiatal nő kilépett, mert láthatólag végzett az aznapi munkával, szégyenkezve és sajnálattal nézett végig rajtunk, s úgy köszönt el: „jobbulást!”
Fél kilenckor a kőműves feladta. Mint kiderült, negyed öt óta várt. Én izgultam, mi lesz a nagyfiúval, talán közben a fekete csík is elindult pusztító útjára… Egy tolókocsiban az addig ott szunyókáló egyed felébredt, és éktelen hanggal öklendezni kezdett. Újabb fiatal sérültek érkeztek. Az ágyban fekvőket időközben lerendezték, és sorra kerültek a rendőrség által beszállítottak, akik elsőbbséget élveznek. Már a bilincses került sorra, amikor újabb ágyonfekvőt hoztak be. Három órája várakoztam ekkor már. A vérzés rég elállt. Megindult a rossz hegesedés. Tisztességesen le sem volt fertőtlenítve az ujjam. Jobb lett volna otthon rendesen lekezelni, bekötni. Három óra várakozás után feladtam. Soha nem lesz már szép az ujjam, kellett volna legalább egy öltés, de ha nem fertőződik el a seb, akkor már nyert ügyem van – gondoltam.
Nem az egyetlen ott szolgáló orvos tehetett róla, hogy a sürgős eset egy fél nap alatt kerül csak a szeme elé. Nem is az ápoló személyzet, akik kimondottan türelemmel és emberséggel beszéltek a betegekkel. Itt azért alapvető hibák vannak a rendszerben. Nem kell azon csodálkozni, ha a benne dolgozók frusztrálttá, kiégetté válnak. A rendszerhiba nem pénzkérdés. Olyan ez, mint a WC, a vadi új sürgősségin. A mosdórészben táncolni lehetne, csak éppen a WC használhatatlan egy sérült, vagy beteg ember számára. Drága pénzen készült, volt mögötte anyagi fedezet, technológia, külföldi minták. Csak éppen a tervezőnek kellett volna egy kicsit az eszét és a jóérzését használnia. De ha ez a sürgető kérdés oly gyors elintézés alá került, mint amilyenben a sürgősségi betegellátásban az oda érkező sérültek és betegek részesülnek, akkor még előfordulhat az is, hogy a haladás útjába a halódás lép.
Hozzászólások