A Kárpát-medencei Imanapot (december első vasárnapján tartjuk) minden évben más és más egyházkerület nőszövetségének vezetősége készíti elő. Ebben az évben Dunamellék következik.
Drávaszögi szőlőt szemezgettünk, miközben a székelyföldi Szovátán kinyomtatott papírlapról olvasott fel társunk egy humoros történetet, aztán az Alpok-aljai víz ízéről és a szabolcsi szilva idei terméséről beszélgettünk. Oly természetesen, mintha minden nap a szomszédos ház ablakából integetnénk egymásnak. De hiszen valóban egy-házban élünk, a nyelv pedig tejtestvérekké tesz bennünket. A további kötelékeket már a közös múlt és a jelen együttcselekvése adják.
Mint minden évben, immáron nyolcadik alkalommal négy napot töltöttek együtt a Kárpát-medencei nőszövetségek delegációi. Egyre szorosabbá vált kapcsolatokat, egyre mélyülő barátságokat ad a Kárpát-medencei imanap, mintegy nem várt ajándékként. Hiszen a közös imádság és együttgondolkodás, az egymásért való felelősségvállalás mellett emberként is kapnak azok, akik részesei az alkalmaknak és előkészületeknek. A nőszövetségek nem ideológiák mentén valósították meg az egységet. Volt valami végtelenül nőies abban, ahogy a 2004-es népszavazás után az anyaországban azonnal gondolkodni kezdtek, hogyan történhetett meg ez a szégyenteli esemény, s végül megérett a decemberi imanap ötlete. Nem volt ebben politika, nem volt ebben diplomácia! Sokkal inkább munkált ebben a nők családfenntartó ösztöne, ez esetben egy egészen nagy családról, a nemzetről lévén szó, és megpróbálta a saját eszközeivel összeterelni és megvédeni azokat, akik összetartoznak.
Nyolcadik éve tartjuk meg a kárpát-medencei imanapot. Az egymás felé fordulás nyolc lehetősége és ajándéka ez. Nyolc alkalom arra, hogy akár gondolatban, akár valósan is megöleljük egymást. Hogy ezt a nőszövetségek találták ki és szervezik meg – ismét mondom – nem véletlen. A hiteles és érdek nélkül való szeretet mindig sikeresebb a politikai érdekeknél.
Ráadásul a magyar református nőszövetség nem a hímzőasszonyok hada. Nem a pletykaéhes unatkozó idős hölgyek teazsúrja. Nem a lihegve szorgoskodó Márták köre, ahogy azt a ránk erőltetett hamis image, a „szorgos kezek” szlogenjével hirdeti. Persze: a nőszövetségek elvégzik a háziasszonyi munkákat is, ha szükséges, felismerve azt a mezítelen tényt, hogy valakinek ezt is el kell végeznie a közösségért. Ugyanakkor csak ezzel azonosítani a nőszövetségeket ugyanolyan durva általánosítás (mit ne mondjak, sértés), mintha a gyülekezetek férfitagjait testi erejük folytán súlyemelőkként emlegetnénk.
A református nőszövetségek fiatal, többségében húszon inneni szervezetek. A háború előtti elődszervezet annak idején már szakított az egyleti hagyományokkal, igyekezett lépést tartani a megváltozott társadalmi struktúrák által megváltozott női szerepek kívánalmaival. Modern nők között legfontosabb célkitűzése az evangélium hirdetése volt. Nem sok idejük volt rá, hogy működni tudjanak, a háború, majd a kommunista diktatúra megszüntette a friss kezdeményezéseket. Hogy a rendszerváltás után volt valami dohos szaga a nőszövetségi munkának, nem jogelődünknek, hanem rossz beidegződéseinknek köszönhető. Húsz év elegendő volt ahhoz aztán, hogy megértsük, mik az újabb kihívásaink, s hogyan tudunk hasznosan munkálkodni Isten dicsőségére. Amikor a nőszövetségek felvállalták a Kárpát-medencei imanapot, tökéletesen alakraszabott és modern üzenetet adtak egy aktuális súlyos problémára.
„Ha nem lett volna a 2004-es népszavazás, mi most nem lennénk itt együtt”, mondta a Kárpát-medencei imanap előkészítőjén egy felvidéki tagunk. Aki részese és lelkes előkészítője ennek a kezdeményezésnek, az mind áldásként éli meg a hatalmas zuhanás után a felszínre jutást. Ezt a boldogító hegymenetet.