De végre megértettem, hogy a történelmünk miért olyan szánalmas. És miért teljesen indokolt, hogy a himnuszunk a világ legszomorúbbja legyen.
Az idézett két mondatot emelte ki a legnagyobb közéleti online-szemle egy népszavás publicisztikából. Maga a cikk az a fajta baloldali kesergés, amivel most a választások után jó néhánnyal találkozunk. A cikk írója egyéni tragédiaként éli meg a választási veszteséget, várakozási- és halállistákat (!) dörgöl személyesen Orbán Viktor orra alá, és diktatúrát vizionál. A választási vereség miatt érzett megrendülésében a templomban mécsest gyújt. Eme egyveleg közben kerül be az idézett két mondat, mintegy a helyzet tragikumát minősítendő, azt állítva, hogy a magyar a világ legszomorúbb himnusza.
Nem először hallom és olvasom ezt. Valószínűleg hasonlóan gondolkodtak a kommunisták az ötvenes években, hiszen állítólag Rákosi megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy új himnusz legyártására. Végül Kodály válasza oldotta meg a helyzetet. „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz”, felelte állítólag a nagy zeneszerző.
Az általában nem derül ki, hogy a himnusz esetében az énekelt nemzeti imádságunkról, vagy Kölcsey Ferenc költeményéről van szó. A zenét illető kritika egy többszörösen átdolgozott művet illet, még azt sem lehet mondani, hogy Erkel Ferenc romantikus dagályossága a „bűnös”. Az utóbbi időben többször is foglalkoztak vele, hogy az eredeti változat szintén létjogosultságot kapjon, hiszen tudnivaló, hogy a jelenleg énekelt és zenekísérettel ellátott Himnuszunk egy lelassított, valóban tragikussá mélyített Trianon utáni változat, amelyet Dohnányi Ernő hangszerelt a ma ismert verzió szerint. Az eredeti dinamikusabb és „kackiásabb”. Egy Jávor Pál kvalitású ember vidáman elbokázna rajta.
Ami a Himnusz szövegét illeti, szintén érdekes kérdés, vajon szomorú-e. A himnuszok műfaji meghatározásuk szerint Istent, vagy egy isteni hatalmat szólítanak meg imaszerűen. Ez az ősi irodalmi műfaj a megszólítotthoz beszél, dicsőíti, magasztalja és fohászkodik hozzá. Szerkezete általában logikusan épül egymásra: megszólítja Istent, vagy az isteni fogalmat, röviden megnevezi, miről is szeretne beszélni. Ezután következik az érvelő rész, majd ehhez kapcsolódóam egy zárás, ami visszatér a megszólítotthoz és a tárgyra. Akárhogy is nézzük, egy tökéletes imaforma ez. Ennek fényében Kölcsey Himnusza hűen követi a műfaji sajátságokat. Istenhez szól, s elmondja valójában két jól megválasztott kifejezéssel, mit is kér. És mit is kér Kölcsey Istentől? Jó kedvet és csak ezután bőséget. Mindezt a későbbi sorok már csak tovább magyarázzák. A második versszaktól érvelni kezd: megmutatja, mennyi áldást és jót kaptunk Istentől. Az már személyes protestáns, református szemléletének ékes bizonyítéka, hogy a népet ért balsorsot nem egy külső okból eredezteti, hanem a saját bűnök következményeként. Amikor tehát a bennünket ért rosszról beszél, nem tagadja el, hogy oka volt mindannak, ami történt. Tudjuk ezt, mondja zárásképpen Kölcsey, de most már eléggé bűnhődtünk. Legyen víg esztendőnk.
Aki imádkozik Istenhez, az nem jajveszékelni akar. Ez nem a panaszkodásnak az a formája, amikor egy kicsit kiadjuk magunkból a bánatunkat vagy dühünket, s aztán meg is könnyebbülünk, még ha másra is pakoltuk közben a bajunkat. Az majd boldogul vele a továbbiakban, ha akar s tud. Az imádság nem ilyen. Az imádság azzal a biztos tudattal születik, hogy Isten, akihez szól, Mindenható és Gondviselő, aki meghallgatja az imát, s hatalmában áll kérésünket teljesíteni. Amennyiben nincs meg ez a bizodalom a fohászkodóban, akkor valójában nem is beszélhetünk imádságról. Az Istenbe vetett bizalom, s az imádság csakis a legnagyobb reménység jeleként érthető. Szólók Istenhez, mert tudom, hogy segíthet. Aki ezt a reménységet szomorúnak találja, az nem érti a reménység lényegét. A bajban is szólhatok, mert tudom, hogy meghallgatnak és segítenek. Ha ez szomorú, akkor milyennek minősítjük a reménytelent?
A református Kölcsey nem véletlenül bűnbánati zsoltár-parafrázisként írta meg a magyarok himnuszát. Ha nem tudnánk semmit a költőről, akkor is sejthetnénk, hogy a református hagyományba belenőtt, hogy személyes megszólalási móddá vált számára a biblikus kifejezésmód. Felelősséget érzett népe iránt, politikusként és költőként, a magyar nyelv féltő ápolójaként egyaránt. De nem egy elvont eszmét szólított meg, amikor a nemzetféltés megszólalásra bírta, nem is a szeretett hazához szólt patetikusan, hanem Istenhez. Csöndesen, puritán módon, a reménység hangján. Aki már járt Szatmárcsekén, az tudja, milyen csöndes patetizmusa van a magyar vidéknek. Vannak helyek, ahol csak Istenhez lehet hitelesen szólni, mert minden más nevetségessé válna. Cseke ilyen hely, ahol időtlenül vonul végig az Istenbe vetett bizodalom ereje és hűsége.
Kölcsey Ferenc költeményének legnagyszerűbb dallama éppen az a zsoltár, amelyet előképül választott a költő. A 130. zsoltár genfi dallama tökéletesen illeszkedi a szöveghez. Ritmikája mellőzi azt a rapszodikusságot, amelyet a romantika nagy magyar szerzői olyannyira szerettek. Puritán és szép, mint amilyen puritán és szép az a csöndes reménység, ami szól belőle. Mi szoktuk a Himnuszt a 130. zsoltár dallamára énekelni. A legemlékezetesebb e sorban az, amikor a szatmárcsekei temetőben énekeltük ötvenmagunkkal. A csónak alakú fejfák, amik addig állnak, míg a faanyag bírja, s aztán beleporladnak a maguk természetességével a sírhantokba, hogy átadják helyüket az életnek: ezek a fejfák voltak csöndességükben is beszédes tanúi éneklésünknek és imádságunknak.
A zenei feldolgozás rendkívül megtévesztő lehet. Kíváncsiságból végigolvastam jó néhány állam himnuszának szövegét. Van egynéhány, ami a hazához szól, és magasztalja szépségét. De nem kevés az a nemzeti himnusz, ami a miénkhez hasonlóan egyben „nemzeti imádság” is. Istenhez szóló kérés, amiből nem hiányzik a történelmi és jelenbéli nyomorúság megjelenítése sem. A reménység megszólalása.
„Évszázadok óta voltunk
Elnyomottak és gúnyoltak
Mert nem voltunk egységben
Mert megosztottak voltunk
Hozzon egy egységbe
Egy zászló és remény
Ütött az óra
Egyesítsük erőnk.”
Az idézet nem egy depressziós nemzet nyomott hangulatú önkifejezése. Talán egy kicsit több könnyedség volt a megfogalmazásában, s aztán a zenei megformálás olyan dinamikus, lendületes indulóra vette, hogy minden utcai suhanc fütyülni tudja, hogy minden Forma 1-es győzelem legvidámabb slágere legyen. Igen, az olasz himnuszról van szó, annak is a harmadik, középső versszakáról.
Nem tudok szabadulni attól a feltevéstől, hogy egy nemzeti szimbólum milyenségét a néplélek formálja évtizedeken át, mire elnyeri végső megjelenési formáját. Amikor nincs reménység a szívünkben, akkor szomorúnak érezzük a himnuszt. Amikor énekelni sem tudjuk, mert elszoktunk attól, hogy uralkodjunk a hangunkon, s azt is lelkünk kifejezőeszközévé tegyük, akkor szomorú hallgatóként lesújtva gubbasztunk. Amikor saját boldogságunk egy választás eredményétől függ, s egy vereség esetén tragédiát élünk meg. Amikor a kisszerű politika határozza meg személyes boldogságunkat.
Egyébként a kérdést rögtön az elején rövidre lehetett volna zárni. Kölcsey egészen pontosan tudta, mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy boldog lehessen. Nem az anyagi és egyéb bőséggel kezdte kérését, hanem a jó kedvvel. Aki a jó kedv fogalmát érti, tudja, micsoda életminőséget jelent. Nem olcsó humorizálásról van szó, de nem is az örök mosoly szükségességéről. Arról a kedvről van itt szó, ami motivál, ami tele van a munka és élet iránti örömmel, és azzal a reménységgel, hogy van értelme napjainknak, van értelme törekvéseinknek. A jó kedv reménység nélkül nem képzelhető el. A jó kedv kiegyensúlyozottá, lelkileg erősség tesz. A jó kedv felemel.
Hozzászólások