Sóvári

Az üzletekben alig néhány zöldség- és gyümölcsfajta közül válogathatnak a fogyasztók, pedig több ezret őriznek belőlük a hazai génbankok. A zöldség és gyümölcs tájfajták, valamint házikerti fajták fontosak a biológiai sokféleség fenntartásához.

Fajták ezreit őrzik a génbankok, a multiknál mégis szűkös a választék - Vedd a magyart!

Minap az egyik közösségi oldalon kedves ismerőseim e hír kapcsán beszélgettek arról, hogy hiába a jó szándék, ha nemcsak nagykereskedelmi szinten, de a piacokon sem találhatók meg az őshonos magyar gyümölcsfajták. Régi almafajtákat emlegettek, s akkor rögtön összefutott a nyál a számban. Egy hosszú emléksor, egy alma a kezemben, nem tökéletes, kicsit ütődött, dehát egy óriási fáról esett le a templom kertjében a fűbe. Színe a legszebb sötét rózsaszín, arannyal sűrűn becsíkozva. Húsa fehér, végigfolyik kezemen leve, ahogy beleharapok. Szokatlanul üdítő, pedig nem savanyú, inkább édes. Zamata utánozhatatlan.

Szeptemberben jártunk Kárpátalján a Kárpát-medencei Nőszövetségek küldöttségeivel. Bevártuk egymást, ki ebből az irányból érkezett, ki onnan, de legtöbben a határ előtt együtt voltunk már. Menjünk be még, nézzük meg Erzsike nénit, javasolta kisbuszunk sofőrje, és boldogan bólogattam, mert filmen már láttam a tákosi templom harangozóját, Erzsike nénit. Az élmény mellbevágó volt. Erzsike néni stílusa lenyűgözött minket, a tákosi templom pedig egy ékszerdoboz, egy nagyon régi ékszerdoboz, amiben a padokat évszázadok sorsai koptatták síkosra és fényesre. Másnap már a Bereg ukrajnai oldalán bolyongtunk. Nem maradhatott ki a tákosi templom testvére, a csetfalvai sem. Itt is különleges idegenvezetésben volt részünk. Egy gimnazista fiatalember ismertette a templom történetét, elsősorban a kazettás mennyezetét. Férjem elbeszéléséből tudtam, ez a gimnazista már évekkel azelőtt, kisfiú korában felnőtteket megszégyenítő ügyességgel vezette körbe a kíváncsiskodókat.Tákoshoz képest elegáns a fehér-kék szentély, a sakktábla mintázatú kazettás mennyezet izgalmas kontrasztot ad ehhez a nemes világossághoz képest. Lándor Ferenc asztalos készítette mindkét templomban a kazettákat. Megdöbbentő erő árad ezekből a képekből, ahogy arányosan betöltik a teret, és tudatosan üzennek biblikus és csillagászati szimbolikájukkal. Pedig egyszerű virágok, díszes ornamentika, vázából kinyúló gránátalmák és tulipánok. Őserő lüktet, ahogy befonja száruk, szirmuk, indájuk a számukra kijelölt kazettákat.

Odakint, a templom kertjében óriási, régi almafák álltak. Alattuk almaszőnyeg, a meleg szeptember végi napfény átsütött rájuk a lombokon keresztül. Nem lehetett ellenállni szépségüknek. Amikor beleharaptam az almába, tudtam, hogy ettem már ilyent valahol. Talán anyai nagyszüleim gondozott városi kertjében. Vagy apai nagyanyám gyümölcsfái közt lehetett ilyen, a ház mögötti hosszú kukoricásban? Bárhol is volt, ma már szinte biztos, hogy nincs meg. Anyai nagyanyám halála után a házat eladták, az új tulajdonosok befüvesítettek mindent.

Felszálltunk a buszra, amit a beregszászi magyar színháztól béreltek erre a napra vendéglátóink. Ahogy kaptattam fel a régi, kissé lehurbolt busz lépcsőjén, önkéntelenül felkiáltottam: Ez milyen finom! Hogy hívják ezt az almát? A társulat sofőrje kedves, barátságos ember, azonnal gondolkodni kezdett, de csak mikor leszálltam, akkor ugrott be neki, s jókedvűen, hangosan közölte: Sóvári!

Sóvári! Egy íz, egy szépség mennyi egyéb élményhez kötődik! Számomra a sóvári elszakíthatatlanul összekapcsolódik már Bereg és Kárpátalja emlékével. Az ízben benne érzem azokat a zsigerig ható elbeszéléseket, amiket az egyház üldöztetéséről, és poraiból való újjászületéséről halottam. Ez az íz összekapcsolódik a Szolyván bennem ragadt könnyekkel. Ártalmatlan emberek halálának szomorúságával, akik akár az én férjem, én fiaim lehettek volna. És összekapcsolódik a lehurbolt, gázolajszagú busznak a képével, egy színház élni akarásának szimbólumával, a kultúréhséggel, ami éppoly megszégyenítő számunkra - közönybe meredt "anyaországiak" számára -, mint a hit éhsége.

Az alma nem (csak) gyümölcs, de kultúrtörténet, ősibb a szőlő és ember kapcsolatánál. Hiszen ez utóbbit Noé atyánk ültette, tudjuk, levétől meg is részegedett kissé, de az alma első szüleinknek ama paradicsomi esete folytán a legeslegrégebbi kultúrtörténeti darabunk. Régibb, mint az ember alkotásai, bár alaposabban szemügyre véve a kertészet alkotás és művészet.

Ne higgyük, hogy az alma tud dacolni politikával és történelemmel. Nagyon is ki van szolgáltatva a politikának. Pedig az utóbbi napokban megfogalmazódott bennem a shakespeare-i aforizma parafrázisa: "politika, gyarlóság a neved". Az alma sorsa attól függ, érdemesnek tartják-e termeszteni, megtűrik-e a többi fa között, vagy a vak haszonvágy, és a leegyszerűsítés vágya kiirtja, mert a kényelmes, a könnyebben értékesíthető, könnyebben raktározható fajtát kívánja. Ami nagyban igaz, igaz a kiskertben is. Falusi portákon a holdviola helyett smaragdtuja nő, gyümölcsfákat kivágnak, mert túl sok a szemét velük, tönkreteszi a gyepet. Utóbbi időben irtózom  a tujától, úgy érzem, gátlástalanul falja föl a tavasszal virágzó, nyáron gyümölcsöt, emberi étket termő fát. Pedig nem a tuja a hibás, hanem az emberi butaság.

Amikor ősrégi, borízű nyári almafánkról potyogni kezd a lédús gyümölcs, nem győzzük felszedni. Ott szoktunk teríteni alatta, ha kint eszünk. Messzire nyúlik árnyéka. A darazsak majszolják az agyonérett gyümölcsöt, s ilyenkor érzem, hogy élünk. Érzem a gazdagságot, az élet ajándékait. Orromba gyűlik édeskés, erjedt szaga, és dong és neszez a fa, zizeg a fű, és hullámzik, lüktet a föld. Évezredek lüktetését és élni akarását adja tovább egy fa, anyai ölként dobban benne az élet.

Végezetül, bár tudom, manapság, nem szokás, úri kedvem mégis úgy óhajtja, hogy álljon itt egy ajánlás. Hiszen, ha alma, akkor nem hagyhatom ki annak a nagyszerű írónak nevét, aki szépirodalommá varázsolta a pomológiát, aki Berzsenyi szülőfalujába visszahozta Dani uraság szellemét, megmutatva, hogy régi évszázadok kultúrája nem ősi lelet, hanem megélhető valóság. Magunkban hordozzuk azt. Szóljon ezen ajánlás Ambrus Lajosnak, régi magyar gyümölcsfajták tudósának, gazdájának, megmentőjének! S bár a kérdés felettébb költői, hiszen pincénk háromféle, nagyrészt elfeledett fajtából őrzi a nyár ízét, s gyermekeim foga alatt herseg az évszázados gyümölcstörténelem, hadd faggassalak most, szőlők és almák republikánus érzelmű hercege, Villon-mester modorában!

Herceg, hol a sok jó fajta, a batul,

a pónyik, a zergő, a parker pepin?

Óh, Bereg csíkos sóvárija hol van?

Sóvárog régi ízt kutatva az íny.

Kép forrása: Barna és fiai