A tehetség átlagon felüli teljesítményt jelent a mai magyar felnőtt lakosság számára, és legkésőbb kisiskolás korban kiderül, kiben rejlik, ugyanakkor Magyarországon nem számít értéknek – egyebek között ezt tartalmazza az az országos, reprezentatív közvélemény-kutatás, amelyet a Matehetsz (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) készíttetett a tehetség társadalmi megítéléséről.
Manapság Magyarország nem híres a tehetséggondozásról. Sőt, bátran mondhatjuk, aki kitűnik tudományos sikerekkel, művészi produkciókkal, más értékes teljesítményeivel, az többnyire a megjárt pályáján széllel szemben - az oktatási intézmények, hivatalok és más intézményekkel való örökös harcban - jut el a csúcsra. A társadalom ma csak akkor örül a tehetségnek, amikor az „kész”.
A tehetséggondozás soha nem pénz kérdése volt. Ékesen bizonyítják ezt a régi református iskolák, amelyek mindig támogatták a jó eszű, ügyes gyerekeket, persze, az akkori nevelési mód szerint. Nem ajnározták őket, de mindig biztosítottak valami anyagi hátteret, hogy ne kelljen a pénz hiányában megszakítani tanulmányaikat. Talán emlékszünk arra is, hogy a rendszerváltás előtt működött még az intézményesített tehetség-felmérés, időről-időre vagy ügyes sportolókat, vagy jó hallású gyerekeket kerestek még a vidéki kis iskolákban is. Annak idején egyik osztálytársamat, akit addig alkata miatt rendszeresen megaláztak, egy városi testnevelő felfedezte, mint ügyes súlyemelőt.
Az igazi tehetségeket a legtöbb pedagógus nem ismeri fel. Valójában nagyon nehéz megmondani, kiből mi válhat, mi az a képesség és Istentől kapott tálentum, ami jó esélyeket adhat a jövőben. A legtöbb szülő saját életvágyait szeretné a gyerekein megvalósítani. Akinek a sporthoz van kedve, viszi a gyerekét úszni, sportolni. Kövér kislányok balettoznak. Alacsonynövésű kisfiúk úszóversenyekre járnak, míg ki nem derül, hogy nincs esélyük a lakni társaik mellett. Pénzre vágyó anyagias apukák azért járatják sakkra a gyerekeket, mert a bajnokok sokat keresnek. Művészcsemeték sokszor kedvük ellenére zenélnek, mert a szülők kizárólag zenészként tudják elképzelni az életet. A minta is meghatározó, amit a családban megtapasztal a gyermek. Van, aki többre lenne érdemes, de mert szülei megelégednek egy alacsonyabb iskolázással, beletörődik az ifjú, és nem képezi magát. Más családban éppen az válik gátló jelenséggé, hogy a szülők azt akarnák kihozni gyermekükből, amit ők maguk nem értek el. Ilyenkor rémálommá teszik csemetéjük életét, aki esetleg nem tud megfelelni az elvárásoknak.
Lusta egy világ a miénk! Ezért is gondolja ki-ki, hogy a bennünk lévő tehetség töretlen sikertörténetet és aranyra váltható értéket jelent. Elfeledjük, hogy a tehetség csupán egy üres váza, amit meg kell tölteni. Rengeteg munka, gyakorlás és önképzés szükséges, mire valóban kamatoztathatóvá válik. Umberto Eco mondja, „a zseni húsz százalék inspirációból és nyolcvan százalék perspirációból (izzadságból) tevődik össze”. Ehhez kell persze a mester vagy a lehetőségek, valamint a kitartás az önképzésben. A gyerekek manapság inkább a korai kísérletezgetés alanyai. Óvodában, sőt már három éves kor előtt megkezdődik tehetséggondozásuk, hogy aztán később, amikor valóban szükség lenne a segítségre, nagy legyintéssel elintézi szülő és tanár egyaránt: majd felkészülsz, majd úgyis csinálod. Ám a tinédzser belekényszerül az általános hajszába, ahol minden téren teljesítenie kell, mert előtte állnak azok a vízválasztók, ahol nem kiemelkedő tehetsége, hanem átlagtudása és teljesítménye számít. Szerencsés az, akinek tehetsége és szenvedélye egy felvételi tantárgy.
Egy-egy tudáscsoport és az abban való jártasság értéke éppen aszerint növekszik, mennyire profitálunk belőle. Sznobériánkat mutatja, hogy a tehetség fogalma alatt mindig csak a kiemelkedő tudást, sportkészséget, vagy művészi érzéket tekintjük. Jóllehet a tehetség érvényes az élet kevésbé látványos területein. Higgyék el, még a jó kertészkedéshez is kell tehetség.
Azok a modellek, amelyek a tehetség mibenlétét magyarázzák, többnyire hangsúlyozzák az átlag feletti képességet. Ez ellentmond a tálentum eredeti jelentésének. Eszerint tálentumokat mindannyian kapunk, van, aki többet, van, aki kevesebbet. Nem önmagáért való ajándék ez, hanem elsősorban felelősség, ami arra indít bennünket, hogy a tálentumunk virágozzon és gyümölcsözzön, mások számára is értékes legyen. Hogy végül el tudjunk vele számolni Mennyei Atyánk előtt. A protestáns etika alappillére ez. Nem azért dolgozunk, hogy meggazdagodjunk, és utána irány Hawaii! Azért dolgozunk, mert feladatunk van ebben a világban, ami belső kötelességünk és igényünk. Sőt, tehetségünket nemcsak magunkért, a családunkért kell szolgálatba állítani, de a „közjóért” is. E gondolat által lett naggyá Nyugat-Európa és Észak-Amerika. És e gondolat hiányában indult válságnak mindkét világ.
Helyén kell kezelni tehát az emberi értékeket. Mindenki nagyobb eséllyel indulhat neki az életnek, ha tudatosítjuk, hogy a lényeg az örömmel, tisztességgel végzett munkában van. Ennek pedig egyik záloga a kibontakozás lehetősége és sikere. Ott, ahol az iskolai rendszer legfőbb követelménye a megfelelés és az alkalmazkodás, ott ennek nincs sok esélye. Ott, ahol a lelketlen bérmunkára van a legnagyobb szükség, pékmestertől a tudósig, szintén nincs sok esélye. Sérül a belső indíttatás, a hivatásérzet, az igényesség, a kreativitás. Csoda hát, hogy a vége a frusztráció és kiégés? Társadalmi késztetéseinknek kell megváltoznia, hogy a tehetség az legyen, amit ígért: a közjót gazdagító érték.