Komoly civilizációs probléma napjainkban a túlfogyasztás, ami szintén növeli az egyén ökológiai lábnyomát.
A Föld óráján nemcsak „elsötétítettem”, de számítógép és internet helyett egy kedves közösségben töltöttem a napot, az estét. Nem volt szükségem tévére, laptopra és mobilra. Nagy közvetlenséggel beszéltünk és beszélgettünk fontos dolgokról, sétáltunk, töltekeztünk. Ezen a garantáltan energiaspórolós napon hihetetlen energiát töltöttünk magunkba. Ha apró lámpácska égett volna rajtunk, már rég kigyúlt volna a „feltöltődött”-jelzés. Csak a szemünk sugárzott.
Mostanság református körökben is sokat beszélgetünk a böjt fontosságáról. (Bár némi szégyenlősséggel sietve hozzáteszik sokan, hogy hát mégsem az étkezési szokásainkban kellene változtatni, azért hadd tegyem hozzá: néha nem árt egy kis testi böjt sem, főként a torkosságról és a mértéktelenségről való lemondás. Még az agy is másként működik, ha a betegesre pakolt gyomor lustítja.) Böjt van, és ilyenkor egy kicsit nevelődünk. Hétvégi feltöltődésemen a szó-böjtről beszélgettünk. De említhetnénk ugyanígy az ego-böjtöt, legalább egy rövid időre próbáljunk kilépni az önmagunk köré épített bűvkörből, és magunkat hátraszorítva cselekedni, gondolkodni.
Az elsötétítés napja és az internet-böjt számomra összeért. Régóta éreztem, hogy miközben végigolvastam számomra bántó, gyomorforgató bejegyzéseket és hozzászólásokat, egészen „bepiszkolódtam”. Az ember azt hiszi, kívül teszi magát a politikai mocskolódásokon, kívül teszi magát a durvaságokon, és kívül a személyeskedések hihetetlen szennyén: mindez önáltatás. Mint amikor az ember végigmegy egy utcán, ahol emberi ürülék és szemét mindenütt a földön, s a levegőben elviselhetetlen bűz. Mit érez utána az ember? Nagyot szippant a tiszta levegőből, aztán rohan haza kezet mosni, átöltözni. Bemocskol a szenny, pedig nem tőlünk származik, nem mi okoztuk. Egyetlen lehetőség, hogy elkerüljük az érintkezést, ha egyszerűen kikerüljük a bűzös sikátort. Nekem március 29. a megtisztulós böjt napja volt.
Vannak kemény böjtök, ahol valóban eljut az ember az elviselhetőség határáig, ahol már valóban ott áll a Kísértő. Egy ilyen internet-böjt igazán nem esik rosszul. A Kísértő inkább a bekapcsolt készülékben rejtőzik, mint a lesötétítettben. Nem hiányzott a rengeteg választás előtti híradás, vélemények pro és contra, sztereotip nyáladzások és az ellenfelek sárba tiprása. Nem hiányzott főképp az arctalan hozzászólások minősíthetetlen hangneme. Nem hiányzott a személyeskedés embertelen módja.
Három napot töltöttem abban a nagy közösségben, ahol rengeteg barátnőm van, ahol minden negédesség nélkül odafigyelünk egymásra, tiszteljük egymást. Egy ilyen alkalom pontosan az volt számomra, mint amikor az ember végre kiér a bűzös sikátorból, és nagyot szippant a friss tavaszi levegőben. Vasárnap délután jöttem haza. Tavaszi napfényben fürdött minden virágzó gyümölcsfa. A tavasz örök reménységének frissessége röpített a Bakonytól, a Kemenesaljától el egészen a Kőszegi-hegyekig. Nyugalom volt, nem gondoltam semmi másra, mint az útra, és arra a biztonságra, amit az Úr Isten helyezett a szívembe. Nem aggodalmaskodtam, hogy mi vár odahaza, azon sem, hogy baj történhet út közben. Lehúztam az ablakot, meleg szél borzolódott az autóban, az út nyugodt volt. És bizony, meg kellett értenem, hogy nem elég, ha az ember lerendez magában dolgokat. Kell a közösség, amely megerősít. A gondolatok megtisztításában. A megváltás megértésében.
Vasárnap este bekapcsoltam végül a gépet. Végignéztem jó néhány oldalt, tudatosan kerülve a lelki mérgezés lehetőségét. Elhiszik, hogy semmiről nem maradtam le? Garantáltan tiszta ökológiai lábnyommal, megtisztult szívvel és lélekkel, és abszolút energiafeltöltődéssel még a tájékozódás is más. Megváltozik az értékelés, mi számít érdekesnek és fontosnak.