A Hetyei Daloskör a szabadságról, a tavaszról énekel, viszi a szél a kottalapokat - gyönyörű, fényes, meleg tavaszi idő van mindig a Berzsenyi-napokon. 

Merklin Tímea: Berzsenyi-ünnep az egyházashetyei szülőháznál - Vas Népe 

A zöld lugasban még búg a gerlice, amikor májusban Hetyén megemlékeznek Rólad, drága bátyámuram, Dani uraság. Heves, friss szél kap bele a vadgesztenye míves virágzatába, s hull az öreg fákról a szirom, mint valami illatos, buja eső. A születésnapodat ünneplik a kanyargós falusi utcán, nyitva szülőházadnak ajtaja, a sötét folyosó hűs szobákat rejt, csöndes elvonulások emlékét őrzi, ahol még olvasni és gondolkodni lehetett. Az utcán a szél megtréfálja a helyi énekesek szívből jövő lelkes műsorszámait, úgy szedi szét elválló szólamokra a harmóniát, mint ahogy a gesztenyevirág bugáját tépázza apró virágokra, kerek szirmokra. De mindez, a szél, a zene, a szó visszaidézi a te álmodat egy Kemenesaljáról, ahol a Zephyr lengedez, s ahol a kékellő halmokon klasszikus görög mondák elevenednek meg.

Igyekszem megérteni az életed, Berzsenyi! Kinézek szülőházad alacsony ablakán, szeretném látni a saras kocsiutat, a gyümölcsfákat, amiket embergyűlölő apád és annak apja és nagyapja ültetett, szeretném látni a mezítlábas szolgálólányokat, akiknek barna vádlijára ikrásan száradt rá a sár, és szeretném látni a sunyi szemmel felpislantó csizmás cselédeket. Onnan néztél te is ki, és egyre erősödött benned a vágy a szép és a jó összekapcsolására,a harmóniára, ami egyesíti a tökéletes művészi alkotást az erkölcs szépségével. Fel akartál emelkedni, fel a szépséges Kemenesaljáról egy tisztább, érintetlenebb, éteri magasságba, ahol már nem a test és annak indulatai diktálnak, hanem kizárólag az erkölcs és ész. Közben pedig testi ember voltál, és ezt nem tudtad nyugati majmolással titkolni. Életed nagy részét a szférák alatt, a föld sarán töltötted, hízók és barmok, aratás, ocsó, gabna és kolompér közt. Perelő rokonság, igénytelen feleség, kevés igaz barát.

Azt hitted, az irodalmi társaság maga az Olympos. Ami tőled oly messze volt, a  gyönyörű nevű Széphalom, számodra a legfőbb és legbiztosabb mértéknek tűnt. Nagyon becsülted Kazinczy ismeretségét, alávetetted magad ítéletének, orrhúzásaira, nyafka fanyalgásaira lihegve kínáltad oda magad. Majd minden alkotó ezt teszi. Félve omol le mások lábai előtt, pedig olykor nyomába sem érhetnek bírálói. Aki megéli ezt, aligha képes azonnal ítélkezni. Amint odakínálja magát olvasásra, már alávetette magát a dicséret mellett a bírálatra is. Te a legkevésbé lehettél az, aki a tekintély előtt merészen felvállalod értékeid. Hiszen senki voltál, amikor megjelentél, senki egy tengernyi író, gondolkodó közt, mind hangosabbak és önérzetesebbek, mint te, mondanyian több önbizalommal felvértezve, mint te, mert van mögöttük egy sereg másik, aki bíztatja, aki verdesi a hátát. Te, magányos gazdaember, félve őrzöd titkodat, verseidet, míg végre Kis Jánosnak, a Göttingát is megjárt lelkésznek meg szeretnéd mutatni. De ezt is annyi szeméremmel teszed, ami mutatja végtelen sebezhetőséged. Mintha véletlenül felejtenéd ott, mintha valóban csak magad mulatására készítenéd azokat a költeményeket.

Rövid költői pályát futsz be. El akarod hitetni, hogy vad magyar vidéki nemesúr vagy, egy párducos, bősz fenevad férfi, egy félisten. Amikor aztán a pesti ficsúrokkal találkozol, szemükben meglátod a gúnyt, a megvetést. Ők, akik hősükké akarnának emelni, kizárólag bárdolatlanságod látják meg, és nem érdekli őket tüzed, szenvedélyed, divatnak fittyet hányó viselkedésed. Széttéped a könyvet, amit elolvastál, asztalra hágsz, ha táncolni van kedved, bizonyára nem viselsz zsebedben illatos kendőcskét, sem nyakadban kényelmetlen művi sálakat. De az ifiurak, akik valójában szintén vidékről kerülnek fel a pesti társaságba,  más gavallérián nevelkedtek mint te, s azonnal ejtenek téged, amint megismernek. Nem kell sok, hogy megtagadjanak, sőt mi több, arra használjanak, hogy a te gyalázásoddal emelkedjenek magasabbra. Sárba löknek, kényes úri lábuk hátadon tapod, úgy szállnak fel az irodalmi hintóba. Dani uraság, az a hintó nem visz olyan messzire, mint a te megalázottságod, csak ezt te még nem tudod. Bírálód úgy hívják, Kölcsey Ferenc. Szépen, jól írt, de korántsem hozta meg azt az irodalom számára, amit te. A te nyelved, a te képeid, zenéd, és formai szigorod jó magként kerül be az irodalom vegyes földjébe, s ez a mag itt is, ott is kikel, gyümölcsöt terem. Óriások nőnek fel zamatával, a horáci ízzel, amint te habzsoltad be annak idején a görög klasszikusokat. Te vagy a mi Horácunk, te vagy a mi klasszikus görögünk. S te vagy mégis előképe az őstehetségnek, a vulkánikus erejű, földszagú, paraszt-gazda vérű irodalmároknak, te vagy az, aki indulataiban már Adyt és Móriczot idézed. Mert minden klasszikus szépségen és letisztultságon túl ott sejlik fel bősz erőd és dühödt igazságkeresésed. Ezért vagy te a nagy talány. Ha a magyart jobban érdekelné irodalma, talán már kitalálták volna okos emberek, hogy nem is te írtad verseid, hogy egy arisztokrata nemes főúr alteregóként vette fel az álcát, és valójában ő volt a költő, mert bárdolatlan középnemes a nyugati végekről nem írhatott ennyi kifinomult sort. Amiként azt Shakespeare-nek sem tudják megbocsátani, hogy nem valaki volt, csupán egy színész-drámaíró. Csupán egy zseni.

Kölcsey bírálata megölte benned a költőt. Soha nem volt önbizalmad, tudom, ekkor feltetted a kérdést magadban, ugyan mire ez az egész pokoljárás? Nem vagyok költő, nem is voltam az soha, bugris somogyi gazda vagyok, alig több a parasztjaimnál. Nem tisztel senki, a dicséret talán mind csak üres bók volt, jóságos emberi gesztus, mögötte bizonnyal több a sajnálat, mint az őszinte csodálat.

Dani bátyám! A te példád minden magányos alkotó legfőbb kútfejévé vált a magyar irodalomban. A megrekedtség, a csüggedés pillanatiban ki-ki elzarándokol ehhez a forráshoz, és próbálja a mohos vödröt átkarolva megérteni, mi a rendeltetése, mi a feladata, kell-e a megmérettetés mélysége, a megszenvedett szavak pokla. Van, aki megtisztulva hagyja el ezt a zarándokhelyet, a reménység vizét itta a mohos favödörből. Van, aki rezignáltan megragad ott, ahol te is, a melankólia sötétségében. Elég volt, mondják. Esztétikát írnak, mint te, vagy isznak, belemenekülnek pótcselekvésekbe vagy póttémákba, pótműfajokba és pótbetegségekbe.

A kemenesaljai Zephyr nem lengedez, inkább tépázza a gesztenyevirágot. Megtréfálja a helyi műkedvelőket, a kultúra csöndes lovagjait és fegyverhordozóit Hetyén, s közben heti töprengésembe szól bele Kazinczyhoz írt verssorod:

„Mit vivjak én, csekély, az ár ellen?

Az én szavam ki nem hat völgyemből

S a dusokhoz fel nem lövelkedik.

S ha bér helyett gyakran bürök vár is

E földön minden nagyra és bölcsre,

Szóllj! És ne csüggedj a jók pállyáján!”

Nehéz elfogadni ezt, drága barátom! Ésszel értetted te is, szíved nem fogadta el. Hányan küzdünk az egyszerű igazsággal, mert az ember társas lény, és vágyja a többiek válaszát, a visszajelzést, a dicséretet, a babért. Mert késői korok elismerése csak álom az élőnek, nagy önteltség kell ahhoz, hogy bárki biztos lehessen benne. Aznap még két írótól hallom ugyanazt: én ezután csak írok, mert ez a dolgom, és nem érdekel már az önzők taposása, az érdekharcok, a középszerűek csörtetése. A pesti ficsúrok akkor is látszólag sárba tiporhattak téged, kiröhöghettek, szánhattak ajkbiggyesztve. Ma te kerültél föléjük.

Számomra te, Berzsenyi Dániel Isten kegyelmének a megtestesülése vagy. Kiemelkedtél a nagy semmiből, senki voltál, és ma a legnagyobbak közt a helyed. Tehetséget és csillapíthatatlan szomjat kaptál, hogy szépséges szavakat, antik zeneiséget hozz a magyar költészetbe. Feltűnésed majdnem olyan valószínűtlen, mint hogy egy szlovák ivadék mészárosnak zseniális fia születik, s egy bérházban egy mosónő József Attilát hozza világra. Valószínűtlen, de Isten ilyen szép humorral osztja a tehetséget, és hozzá a szívet, az akaratot, szorgalmat, és a mesterségbeli tudást. A lelket, ami alkotásra buzdít. Csak legyen, aki elhiggye, hogy a tehetség ajándékának kegyelme a kibontakozásban, a gyümölcstermésben is megmutatkozik majd. A kezdeti eufória után a küzdésben is társ Isten kegyelme. Hiszen,  „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Drága Dani bátyám! Köszönöm a hetyei tanítást!

Hozzászólások