Vádat emeltek Werner Brenner volt lékai (Lockenhaus) polgármester és két közigazgatási alkalmazott ellen, mert 2005-től három, a helyi iskolába járó magyar tanulót színlelt ideiglenes lakcímre jelentettek be - számolt be szombaton az ORF Burgenland. Ráadásul ez nem az egyetlen eset: eddig 17 burgenlandi településen indult vizsgálat ilyen ügyben.

Akár öt év börtön a magyar gyerekek burgenlandi iskoláztatása miatt – Nyugat.hu

Először nem is tudtam mire vélni, amikor a házunk előtti buszmegállóban a Pornóapátiból érkező buszról csak úgy özönlöttek le az iskolatáskák gyerekek. A parkoló tele szülőkkel, a gyerekek óvodás kortól felfelé minden korosztály. Pornó(!) szomszédja Monyorókerék (Eberau) már Ausztria. Ez a legújabb határ menti divat. A gyerekeket már nem Felsőőrre, hanem a közelebbi kisvárosba járatják magyar szülők.

A fejvadászat oly mértékben folyik, hogy helyi lapokban fél oldalas újsághirdetéseket is láttam, amiben az ausztriai iskolák hirdetik magukat. (Szándékos az "ausztriai" jelző, hiszen a települések jó része valójában nem osztrák-német lakosságú, hanem magyar, illetve horvát.) Állítólag a monyorókereki iskolások fele a határ innenső oldaláról jár be, jóllehet az alsós osztályokban ezt tiltják a helyi törvények. Nem újkeletű dolog ez.  Jó néhány éve úgy tekintenek magyar szülők az ausztriai iskolákra, mint gyermekük boldogulásának egyetlen reményére. „Legalább lesz egy nyelv a „kezében””, mondják nem kis képzavarral élve, s ebből rögtön kitűnik, úgy tekintenek a nyelvismeretre, mint a diplomára. Az is csak a papír miatt kell, nem a tudásért. 

Vagy hat éve helyi kisdiákok tömegesen indultak neki a határnak, akkor még főként Felsőőrre. Azaz, javítsam ki magam: a magyar gyerekek nem Felsőőrre, hanem Oberwartba járnak. Ott van kétnyelvű gimnázium, csakhogy a gyerekek nagy része nem felelt meg a gimnáziumi követelményeknek. Így kerültek különböző más intézményekbe. Buszjárat indult, de még így sem egyszerű az ingázó gyerekek élete, hiszen korán kelnek, későn jönnek. Amúgy állítólag kevesebbet piszkálják őket a tanárok, nincs házi, nincs felelés. A dolgozatok témáját előre lediktálják a szülői értekezleten. Valahol a szombathelyi születésű Weöres Sándor Birkaiskolájának nagybecsű sorai járnak eszembe: „Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott…”

Elismerem, egy bizonyos nyelvet megtanulni ugyanabban a nyelvi közegben érdemes. A kérdés csupán az, mennyit nyer, és mennyit veszít gyerekünk egy ilyen iskolaválasztással. A szülők többsége nem tudja, mit jelent úgy belecsöppeni egy idegennyelvi közegbe, hogy az embernek nincs semmiféle alaptudása. Tizenkét évesen éltem ezt át, akkor egy hónapra egy zsírnémet család vendége voltam Koblenz mellett. Szép vidék, kedves emberek, nagy élmény – mondhatnánk. Én meg azt mondom, az első két hét rettenetes volt. A legegyszerűbb dolgokat nem értettem, elszigeteltnek éreztem magam, mint egy egyszemélyes börtönben. Később jött a feloldódás, amikor kezdtem valami egész kezdetleges módon kommunikálni. Természetesen nem tanultam meg németül egy hónap alatt. Később viszont kedvvel tanultam, mégpedig főleg magam. A tévé előtt lapoztam fel a szótárból az ismeretlen szavakat, meg akartam érteni a nyelv rendszerét, ezért jó kedvvel tanulmányoztam a ragozási táblázatokat. Mégsem szerettem a németet. Amikor ott álltam a döntés előtt, melyik középiskolába szeretnék felvételizni, és kiderült, hogy Sopronba, a német tagozatra felvennének, de Győrben csak sima osztályba járhatok, azt mondtam, nem érdekel. Csak angolt vagyok hajlandó tanulni, németet nem. Ez számomra kulturális hovatartozás kérdése volt. Később mégis német szakra mentem az egyetemen. Ki érti ezt? Meg kellett hozzá érnem? Valójában Hölderlin és Rilke vitt az egyetemre. Ővelük pedig Babits, Ady, József Attila iránti odaadásom ismertetett meg. Nem az osztrák iskolarendszer.

Beszélgetve szülőkkel kiderül, döntéseik mögött a bizalom és a remény mélységes hiánya áll.  A gyerekbe ugyanezt diktálják bele. Éppen azt a biztos indulást, önbizalommal megerősített sikeres életkezdést tagadják meg tőle, ami olyan nagyszerű egy kisiskolás számára. Tanult anyagban a gyerek teljes mértékben elszakad majd itthon élő társaitól, ergo a továbbtanulás során szóba sem jöhet, hogy felvegye a versenyt a magyarországi iskolák végzőseivel. A kint tanuló diákok többsége már indulásból elvész a magyarországi rendszerből. Hogyan fognak ezek a kis palánták belegyökerezni a magyar kultúrába? Sokat kell táplálgatni gyökerecskéiket idehaza, hogy ez megtörténjen. Vajon szüleik erre kellően felkészültek? Vagy amúgy sem érdekli őket?

Az ausztriai iskoláztatás ügye az osztrák hatóságok szemében régóta szálka. Államilag támogatott helyekre magyar állampolgárságú gyerekek járnak. Nekik nem éri meg. A magyar gyerekek töredékesen, de eligazodnak egy idegen nyelven, a különböző közismereti tárgyak tanulásában nagyobb energiát kell belefektetniük, mint az idehaza tanulóknak, nem tanulnak magyar nyelvtant és irodalmat, magyar énekeket, nem járnak néptáncra, kevesen tudják bevállalni, hogy zeneiskolába járjanak az ingázás miatt. A megye, az ország legjobb iskolái nem elég jók számukra. De reményük van rá, hogy Ausztriában dolgozzanak.

A szülők anyagias természetű vágyálmai ilyenformát öltenek testet gyermekeik iskoláztatásánál. Nem tudják elképzelni, hogy van jövőjük csemetéjüknek idehaza. Most mondjam, ki gondolta volna ezt Ausztriában a háború után? Vagy ki gondolta volna akár a kilencvenes években, hogy a keleti tömbben micsoda életszínvonal-emelkedés lesz? Ám ez sem elég. Fut a magyar a világ más népeivel együtt egy délibáb után, amit pontosan meg sem tud határozni, talán csak a pénz szóval, ami nevetségesen viszonylagos. De vajon meddig lehet futni a jobblét felé? Meddig tart a láthatár? Meddig tart az anyagi remény?

 

 

 

 

 

Hozzászólások