Kovács Gyula leghívebb követője talán a Pajtaszínházat is megalapító Szarvas József színművész, aki létrehozta szűkebb pátriája, a 270-280 lakosú Viszák saját tündérkertjét. Ebben minden fának viszáki, illetve Viszákról elszármazott gyermek gondnoka van, és minden évben annyi gyümölcsfát ültetnek el itt, ahány gyermek az előző esztendőben a faluban született: kettőt-hármat, olykor négyet is.Mint azt a Tündérkert mozgalom alapítói – Kovács Gyula, Szarvas József és Ambrus Lajos író – részvételével megtartott sajtótájékoztatón szombaton, a Hagyományok Házában bejelentették: tavasszal az Óbudai Művelődési Központ kertjében létrejön az első budapesti tündérkert.

A teremtés ünnepe – Heti Válasz

Hogyan lehet tetten érni egy könyvben, egy esszégyűjteményben a jóságot? Létezik-e egyáltalán jóság a leírt szavakban, s ha igen, miképpen tudom mások számára hihetővé, elfogadhatóvá tenni? Napok óta ezen gondolkodom, és nem jutottam messzire. Pedig Ambrus Lajos Lugas - tertium datur című legújabb kötetének egyik legjobb jelzője a jóság.

Megírtam egy recenziót a héten, a Lugas kötetek harmadik darabjáról. És nem hagyott nyugodni továbbra sem. Ritka ez, 17 000 karakter, úgy 6 oldalnyi szöveg elvileg elmondja mindazt, amit olvasóként, kritikusként gondolok egy könyvről. Ezúttal jegyzeteim felét használatlanul raktam a papírtömb aljára, s elégedetlenül kötöttem rá a gumigyűrűt. Kimondatlan maradt számos dolog. Azok is, amiket nem jegyzeteltem fel. Egyrészt azért nem írhattam le ezeket az érzéseket, benyomásokat egy recenzióba, mert részemről túl személyes élmények, talán nem is érdekelnének másokat, főként nem a komoly szakirodalmat váró folyóirat-olvasókat. Másrészt van egy olvasata a könyvnek, ami túl személyes az alkotó számára. Az esszékben rejtetten ott bujkáló elégia, a melankólia és a belenyugvás jelei, a saját történetek egyre erőteljesebb jelenléte.

Ambrus Lajos összegyűjtött legfrissebb esszéi, kisesszéi immár harmadik Lugas-kötetben láttak napvilágot, közben volt azért más is, Az én szőlőhegyem, az Édes szőlő, tüzes bor (L. Simon Lászlóval és Lukács Lászlóval közösen), szintén többedmagával A magyar bor útja. Nem feledkeznénk meg az Eldorádó című regényről, amit e helyütt már többször emlegettem, hiszen kortárs prózánk egyik legnagyobb alkotása. E könyvek közös pontja a kert és annak ajándékai, a nagyszerű haszonnövények, a gyümölcsök, a szőlő, és az a táj, amely e csodákat adja. „Mindig sejtettem, hogy a valódi emlékezet regényét kéne megírni a magyar gyümölcsökről. Köztük legelőbb tán a szőlőről és a borról. Olyan mélységű feladvány ez, mint valóságos nagyprózai vállalkozásé” – írja a Procope és a Sárfehér című esszéjében. Ha nem is áll össze egy regény ezúttal, ám szépirodalom a javából, amit olvashatunk a Lugas – tertium daturban. A legizgalmasabb esszé-hagyományokat folytatja Ambrus Lajos, amikor élvezhetővé, szellemi kalanddá tesz több százéves könyveket, biológiai és mezőgazdasági, nyelvtörténeti és kultúrtörténeti adalékokat. A legnagyobb elbeszélők modorában, egy-egy anekdotával, egy személyes történettel felvezeti a témát, s ha akartuk, ha nem, máris benn találjuk magunkat a dolgok sűrűjében. Úgy csillog itt fel, ebben a sűrűben egy-egy mondat, mint valami tengerszem. Lírikus filozófia. Talán ez lenne a legmegfelelőbb jelzője azoknak a rejtetten megbújó kijelentéseknek, amelyek a kiérlelt, leszűrt igazságok arany-cseppjei. Olyan író áll előttünk, aki a szavak, a gondolatok vincellérje. Beszüreteli, összegyűjti, hosszú munkával érleli és kezeli, jól ismeri az ízek, az arányok titkát, az idő változásának hatásait.

A Lugas-könyvek a művelt természet és az alkotó ember harmonikus együttélésének művei. Alkotójuk biblikus ember, és nagyon is komolyan veszi Isten akaratát, (naná, hisz református!). „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15) Mindezt az emlékezet regényévé tenni: nagy vállalkozás. Ambrus Lajos teszi ezt – míveli - azzal a végtelen szerénységgel, ami nagyon hasonlít egyik általa bemutatott úriember életére. A lepkegyűjtő című esszé mesél egy volt hunyadi birtokos úrról, nevezett Buda Ádámról. A nagy vadász, az egyszerű vidéki úr csöndes visszavonultságban élt rea-i birtokán. Óriási tudásáról kizárólag a lepkegyűjtők, a biológusok tudtak, akikkel a világ különböző messzi tájaira levelezett. Mert e csöndes számkivetettségben komoly gyűjtő- és elemző munkát végzett Buda Ádám. Esszéírónk visszavonultsága sokban emlékezetett a déli Kárpátoknál egykor élt birtokos úrra. „…mert amúgy egyáltalán nem volnék önreflexiós személyiség vagy nyomulós fickó – nem szervezek, nem adminisztrálok, nem járok utána, nem iratkozom be körökbe, nem kilincselek... Ebből a szempontból is teljesen korszerűtlen alak vagyok.” Ezt a kötet 53. darabjaként az esszék után található interjúban nyilatkozta a szerző. Korszerű vagy korszerűtlen alak? Ha a jóság korszerűtlen, akkor igen. Mert Ambrus Lajos az az ember, akiben még él az a nyájasság, vagy jóság, ami egykor szívbéli kötelesség volt. Csakhogy épp ez a csöndes, szelíd munkás élet, amely Hamvas Béla szavaival kerül minden „életmutatványt”, ma nem korszerű, sőt, nem kifizetődő. Marketing kell. Hangos, figyelemfelkeltő, médiabiztos. Ebben valóban nem korszerű egy esszéíró. Értékelvűségében több mint korszerű: időtálló. Ezért képtelenség őt bárhová beskatulyázni. Magyar, mert ide született, író, mert tehetsége, alkata erre predestinálta, gyümölcsök értője, mert kötelezi őt az Éden parancsa, vincellér, mert a bor a gyümölcsök legnemesebbike. Amikor azt írja: „Nem kell megrögzött „narodnyiknak”, „népinek”, ostoba és korszerűtlen falupártinak lenni, csak elképzelni saját külső és belső építkezésünket”, akkor egyenesen jövőbemutató. Felülkerekedik méltatlan csatározásokon, és megmutatja azt az orientációs pontot, ami értéket és harmóniát ad az embernek. Ezt nevezhetnénk organikus szemléletnek, de éppenúgy biblikusnak is.

Amint olvastam a Lugas – tertium daturt, időnként szerettem volna felkiáltani: de hiszen itt én is jártam! Én is beszéltem ezzel és azzal, akikkel Ambrus Lajos beszélt. Én is láttam azt a hegyet, ettem abból a  gulyásból, megsimítottam annak a fának a törzsét. És elképzeltem, hogy amint mi – minden évben visszatérő vendégként – nyaltuk a fagyit Lendván, az albán fagyisnál, odafönn, a szőlők között járt a mi vincellérünk. A fagyik az albánnál mindig túlméretezettek, mert ahogy meglátja gyermekeink csodálkozó szemét, túlpúpozza a tölcsért. Állunkon folyik végig az édes, tejszínes krém, s közben talán odafönn bóklászik a zöld, tenyérnyi levelek között az esszéíró. Aki igyekszik fellelni azokat a fajtákat, amiket elveszettnek hisz a világ. Igyekszik megkóstolni azokat az ízeket, amiket egykoron még talán Jókai, vagy Berzsenyi kortyolgattak. „Otthon lenni és megérteni a természet, a  biológiai sokféleség és a gondolkodás fontosabb összefüggéseit…” Az Éden utáni vágyakozás találkozik itt a harmónia csöndjével. A nyugtalan szellem megpihen a lugasban.

Mégis hiányzik nekem valami nagyon, ha Ambrus Lajos esszéit olvasom. A regény. Az igazi próza. Azzal kezdte írói pályáját, és való igaz, egy is elég, ha jó az az egy. De van még itt többre anyag és stilárisan letisztult eszköztár. Csakhogy emellett jó adag érzékenység is, a puritán félelem a lemeztelenedéstől. Ambrus Lajos mondta nekem még évekkel ezelőtt – azóta se felejtem e mélységes igazságot - hogy az írás az egyik legintimebb dolog. Aztán a 2009-es interjúban, amely bekerült a kötetbe is, elhangzott egy olyan mondat, ami az akkori, újságbeli megjelenése óta foglalkoztat: „Ha az ember szellemi épségben kívánja leélni az életét, akkor nem olvasgatja saját írásait.” De miért?, kiáltanék fel legszívesebben. Azt látom, hogy sok igazság és sok keserűség áll itt egy helyütt. De remélem, ott van a dac is. Ebben a csöndes, szelíd elvonultságban, ebben a jóságos nyugalomban terem még elég dac arra, hogy Ambrus Lajos megmutassa! Nem tudom megállni, hogy ne idézzem ide a kötet egyik legélettelibb bekezdését: „Miközben még idébb „csak” hatvanévesen is a legszívesebben azt rikkantaná a négy égtáj felé – hogy reszkessetek! Reszkessen az egész magyar irodalom! Mert ide vagy oda, hatvanévesen is írom a regényeimet, és nem azért mondom, bátyáim és öcséim, néneim és húgaim, de nem azért: öreganyám is százkét éves korában halt meg. Akkor is csak műhibából!” Mit mondhatnék erre? Vivát, Ambrus Lajos!

 

Ambrus Lajos: Lugas - tertium datur

Kortárs Kiadó, 2012.

Kortárs Esszé-sorozat

 

Hozzászólások