A tunéziai Tozeur városa évtizedek óta a Star Wars-rajongók második otthona, mivel a közeli és távoli környéken 12 olyan helyszín van, amelyeket az egyelőre hatrészes filmeposz forgatási helyszíneiként használtak. Itt sétált ki iglujából Luke Skywalker 1977-ben, hogy szomorúan megnézze a Tatuin kettős naplementéjét, két évtizeddel később (de igazából harminc évvel korábban) pedig itt nőtt fel apja, Anakin Skywalker. A kettő között pedig itt trónolt Jabba, a Hutt, bár az ő palotáját hiába keresnénk.

"Ismerd meg az Erőt, Luke!" – hátizsákkal Skywalker nyomában - hvg

Úgy illenék, hogy anyák napjáról írjak, így, közvetlenül anyák napja után. Talán illenék ezt anyaként megtenni, mint ahogy anyák napján az anyukák öltöztetik fel makrancoskodó gyermekeiket az ünnepségre, az anyukák fizetik ki a virágot, s ahol süti kéretik, ott az anyukák készítik a sütit. Utána az anyukák unatkozzák és izgulják végig a műsort (attól függően, hogy csemetéjük szerepel-e vagy sem), s hálás szívvel veszik, hogy végre hazaérhetnek, levehetik a szűkszoknyát, nem kell szupernőként feszíteni, s leereszthetnek végre. Szóval, most engedjék meg, hogy leeresszek, és végre ne kelljen beszállnom a rámerőltetett ünneplésbe.

Szóval, bevallom, nem tudtam, hogy május 4. a nemzetközi Star Wars nap. Sejthettem volna, mert az egyik gyerektévé végtelenítve sugározza a Klónok harcának egymásba folyó epizódjait. Mindig elborzadok a rajzfilmsorozat élettelenségétől. Sötétszürke vasalkotmányok között rohangálnak emberek és lények. Legtöbbjüknek a teste emberinek tűnik, ám arcuk, fejük mutálódott. Néha kiugrálnak barátságtalan bolygókra, ahol ismét antracitszürke vasépítményekbe futnak be. Ott találkoznak a rovarszerű droidokkal, és más gonosz lényekkel. Még ennek a végtelenül sivár világnak is megvan a maga bája és humora: a droidok butácskák (Roger, Roger a szavajárásuk), R3-S6 pont olyan kis méregzsák, mint utódja R2-D2 (Artuditu), és még jó pár vicces jelent teszi elviselhetővé a sorozatot. Aminek főszereplője Anakin Skywalker.

No most, van az emberiségnek egy része, aki nem Star Wars rajongó. Engedtessék meg, hogy nekik elmagyarázzam a dolog lényegét. Annak idején, 1977-től 1983-ig három film készült el, nálunk a Csillagok háborúja, a Birodalom visszavág és A Jedi visszatér címmel játszották. Én még szülőfalum kultúrházának köpködős nagytermében láttam ezeket. Utána kiosztottuk a szerepeket, s a térdig érő hóban háborúztunk, mi lányok. A legkedvesebb élményt a Jedi visszatér adta, a gyönyörű Endor bolygóval, ahol a mackószerű Ewokok éppúgy küzdöttek hazájukért, mint Robin Hood. Kissé tejfölösszájúra sikeredett főhőse e filmeknek Luke Skywalker, a hős légjáró jedi. Legádázabb ellensége Darth Vader, ez a sötét úr. A meseszerű fantasy-film a legalapvetőbb erkölcsi tanulságokkal szolgált annak idején a gyerekek és fiatalok számára: A jó legyen tiszta, mert a rossz mérhetetlenül gonosz és sötét. Fehér és fekete a világ, s ebben mindig a jók oldalán kell állni. Még a jóságos csirkefogó is megtisztult ebben a mesében.

A trilógia sikere óriási volt, s egyszerre azon kapták magukat a filmkészítők, hogy nem elégedtek meg ennyivel. Ám mit lehet még elmondani egy lezárt történetről? Egyrészt el nem mesélt epizódszerű eseményeket még fel lehetett tálalni a nagyközönség számára. Ezután jött a múlt. És itt jött a nagy csavar. Mert A Jedi visszatér végén elhangzik az a nagyon híres mondat Darth Vader hörgő szájából, amikor lekerül róla a lélegeztető maszk: „Luke, én vagyok az apád.” Darth Vaderben feltör az a jó, ami még megmaradt, mielőtt sikerült volna átcsábítani a gonosz erők oldalára.

Így lesz az előzményekről szóló többi film főszereplője a későbbi Darth Vader, aki Anakin Skywalker-ként látja meg a sivatagi napvilágot. Izgulhatunk érte Ben Hurra hajazó verseny-jelenetben, izgulhatunk érte a Klónok háborújának jeleneteiben. Egy temperamentumos fiatalembert látunk maga előtt, aki nagyon szimpatikus, mert erős, okos, viszont nem tökéletes. Van benne valami vadság, összehúzott szemöldöke inkább emberi, mint hogy a jövő gonosz kilátásait sejtetné.

Nekem ezt a nagy csavarintást néha nehezen veszi be a gyomrom. Furcsának tartom, hogy gyerekeim azért a hősért izgulnak, aki majd olyan végtelenül gonosz lesz, s aki minden erejével (ugye, ami velük van) a Köztársaság vesztét akarja okozni. Saját gyermekei, Luke és a Heidi-kontyos Leila hercegnőét.

Bizonyára jó üzlet végteleníteni a történeteket. Mindig újabb és újabb mellékeseményt kitalálni, ami tulajdonképpen nem vezet sehová, kizárólag a bevételekhez. Mert tudjuk azt is, hogy a Csillagok háborúja nem csak film, de a járulékos termékekkel együtt egy óriási termékcsalád. A járulékos termékek kitalálásában éppoly fantáziadúsak a gyártók, mint a történetek kiötlői. Ám valahogy nem enged az a rossz érzés, hogy mindezeken túl egy nehezen megmagyarázható hazug oldala van a történetnek. Miért kell azonosulnia a fiatal nézőnek azzal, aki a gonosz lesz? Ők is tudják, mi is tudják, az alkotók meg még annyira is tudják. Ha már amúgy is mese az egész, miért nem lehetett valami egészen mást kitalálni? Annyira fontos, hogy a gonosz mindig belelopja magát az életünkbe? Vagy talán nagyon is tudatos mindez, s a lényeg az erkölcsi relativizálás? Még megérhetjük, hogy a három kismalac közül az egyik fogságba veti a másik két kismalacot, mire megérkezik a farkas. Hófehérke mostoháját majd elveszi a vagyonra áhítozó királyfi, s Hófehérke maradhat továbbra az üvegkoporsóban. Piroskáról pedig majd kiderül, hogy apja a farkas, s megismerhetjük a vadállat megindító gyermekkori történetét. Nem lehet elég korán kezdeni az erkölcsi relativizálást…

Hozzászólások