Balog Zoltán: „Ezáltal is népszerűvé kívánjuk tenni a tanárszakokat, és elérni azt, hogy a legjobbak tanítsák majd a következő nemzedékeket.”

Vége a találgatásoknak, megvan az új felsőoktatási államtitkár - mno

„Filológiai tanulmányaim eredményeképpen meggyőződtem arról, hogy tehetséges ember megtanulhat angolul (kivéve a helyesírást és a kiejtést) harminc óra alatt, franciául harminc nap alatt és németül harminc év alatt. Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy ez utóbbi nyelv nyesegetésre és javításokra szorul. Ha úgy marad, ahogy van, akkor szelíden és tiszteletteljesen a holt nyelvek közé kell sorolni, mert csak a holtaknak van elegendő idejük, hogy megtanulják.” Mark Twain írja e sorokat Az a fránya német nyelv című humoreszkjében, amely elvileg minden nyelvtanulót el kéne riasszon, de miután oly nagy túlzásokba esik a gonoszkodó amerikai író, hogy senki komolyan venni nem tudja, ezért kárt még nem tett a kezdők lelkesedésében.

Egy pályázatnak köszönhetően idén kétszer hatvan óra ingyenes német nyelvtanfolyamon taníthattam kezdőknek és képhaladóknak. Bizton állíthatom most Mark Twain úrnak, hogy harminc óra alatt elég sokat meg lehet tanulni németül. Kezdőim egészen biztosan nem esnek kétségbe eztán, ha átmennek a néhány kilométerre húzódó határ másik oldalára. A középhaladók pedig bátran vállalják, hogy véleményükről nyilatkozzanak és beszélgessenek. S valahol ez a lényege a nyelvtanulásnak, mint ahogy azt Twain úr önkéntelenül is elismeri pompás anekdotájában: -„Also! Ha nem sikerült volna igazolnom, hogy a német nehéz nyelv, szándékom mindenesetre ez volt. Hallottam egy amerikai diákról, akitől megkérdezték, hogy halad a némettel. Habozás nélkül válaszolt: - Egyáltalán nem haladok. Keményen tanultam három álló hónapig, és ennek eredményeképpen mindössze egyetlen német kifejezést tudok felmutatni, azt hogy Zwei Glas (két pohárral). - Egy pillanatra tűnődve elhallgatott, aztán lelkesen hozzátette: - De ezt aztán alaposan tudom!”

Kétszer harminc óra: lehetne még több is. Talán a legfelemelőbb az volt e nyelvtanfolyamban, hogy olyanok is eljutottak, akik egy tandíjas órára soha nem ülhettek, ültek volna be. Sokszor nem is a pénz, vagy az akarat hiányzik, hanem a mersz. Pedig a tudás felemel, és nem elsősorban azért, mert lehetőséget ad egy külföldi munkavállalásra. Sokkal inkább a biztonságos kommunikációban, a világban való eligazodásban segíti az embert.

Persze, gúnyolódhatunk eleget a német nyelven. Annak idején, amikor a középiskolai jelentkezésre került a sor, szüleim szemébe vágtam, hogy nem érdekel, elintézhetik a német tannyelvű gimnáziumot, én angolt fogok akkor is tanulni. Ebben persze benne volt az, hogy addigra meglehetősen jól beszéltem németül, s kénytelen voltam felnőttek bárgyú beszélgetéseit tolmácsolni: borgőzös hangulatú vicceket és nyálas köszönő-szavakat oda-vissza közvetíteni. A köszönetek – ha valaki nem tudná – az ezer éve divatjamúlt használt ruhák, illetve a gulyásleves, hortobágyi palacsinta, somlói galuska és a Rettenetesnek elkeresztelt fehér bor viszonylatában értendők.

Végül mégis német tanár lett belőlem. Pedig – szavamra! – kézzel-lábbal tiltakoztam ellene a diploma megszerzéséig. Beszippantott  a nyelv szépsége és a tudás, aminek már birtokában voltam. Volt ebben néhány elköteleződés is. Például amikor láttam, hogy azon a módon, ahogy tanították, nem jó nyelvet tanulni. Amikor angolul hellyel-közzel, de kommunikatív módon folyt a nyelvoktatás, a német-tanítás még mindig a rettenetes Szanyi-féle könyvből folyt. Persze, a könyv csak egy huszadrangú dolog, ha és amennyiben jó a tanár. Ha és amennyiben van tehetsége, hogy tanítson, ügyesen gyakoroltasson, lelkesítsen, motiváljon, sőt a kultúrát is közvetítse. Láttam, hogy új módszerekkel öröm lenne a tanítás és a tanulás, s hogy el tudnám magam képzelni abban a szerepben, ahol a rajongást kellene közvetíteni. Közben esténként német verseket olvastam, s beleborzongtam a nyelv szépségébe. Ott volt a Menon panasza Diotimáért, vagy a szintén zeneként ható Rilke versek, de idézhetném itt Hölderlin Hyperion dalát:

Doch uns ist gegeben,

  Auf keiner Stätte zu ruhn;

    Es schwinden, es fallen

      Die leidenden Menschen

        Blindlings von einer

          Stunde zur andern,

            Wie Wasser von Klippe

              Zu Klippe geworfen,

                Jahrlang ins Ungewisse hinab.

Aztán az egyetemen annyi minden mással is foglalkoztam, de biztonságként ott volt ez, amit tudtam, ismertem, ami otthonosan vett körül. Tanítani még akkor sem akartam, de jó apám, aki egyébként egészen másnak szánt, azt mondotta: Jól jöhet még az a pedagógusi diploma. Így történt, hogy életem különböző szakaszaiban újra és újra tanítottam. Most, amikor hosszú idő után újra majdnem iskolai körülmények között, nyugalomban, távol telefontól, kisgyermekek csínytevésétől, fiatalok és felnőttek között tudtuk megoldani a nyelvtanfolyamot, én is a teljes lelkesültség örömével tudtam tanítani. Már el is felejtettem, milyen jó is tanítani, ha megfelelőek a körülmények, s az ember ismeri a hogyanokat, mikénteket, a jó eszközöket és a célt. Azaz képzettségének megfelelő, jó helyen van, s minden adott, ami egy háborítatlan munkához szükséges.

Harminc óra valóban nem elég arra, hogy valaki megtanuljon németül. Arra viszont elég, hogy bátorságot adjon a kommunikálásban, s arra is, hogy belátást engedjen egy másik kultúrába. Harminc óra megmártózás egy nyelvben: a szellemi felüdülés lehetősége. Hogy mindezt elérhetővé tettük olyanok számára is, akiknek nehéz a kitörés életük nehézségeiből: ez külön öröm.

Remélem, diákjaim nem panaszkodnak Mark Twain után szabadon, hiszen tudják, hogy egy kis tanulás és gyakorlás után a német nyelvtan nagyszerű logikájú és nem olyan nehéz (mint példának okáért a magyar). De ha már emlegettem, lássuk mit mondott a vitriolos tollú amerikai író: „Bemutattam, milyen vesződséges eldeklinálni egy jó (hímnemű) barátot; ám ez csak egyharmada a munkának, hiszen a melléknévnek különféle más facsarulatait kell megtanulnunk, amikor a főnév nőnemű, és megint másokat, amikor semleges nemű. Mármost ebben a nyelvben több a melléknév, mint Svájcban a fekete macska, és mindet szakasztott olyan műgonddal kell deklinálni, mint a fentebb bemutatott példában. Nehéz? Fáradságos? Ezek a szavak halovány képet sem adhatnak róla. Hallottam, amint Heidelbergben egy kaliforniai diák kijelentette, hogy szívesebben deklinál, azaz hajtogat tíz korsó meleg sört, mint egyetlen német melléknevet.”