Jelenségek vannak, amiket a gyerek észrevesz, mert nem hülye. Se egy hároméves, se egy tizennyolc éves. És ezeket elhallgatni, elhazudni akár az iskolában, akár otthon, az az egy, ami romboló.

Mit hallgatunk és mit hazudunk el? – tovább dagad a versbotrány - Librarius

Tovább dagad a versbotrány a Facebook-on - olvasom, s erről eszembe jut egy kedves anekdota. A román televízió komoly munkatársai Bukarestben megszólították az utca emberét, mit szól ahhoz, hogy úgymond hidrogén van az ivóvízben. Az utca embere felháborodott. Volt, aki rezignáltan megjegyezte, hogy már semmin nem csodálkozik, „úgy mérgeznek, ahogy akarnak” A megkérdezettek közül csak egy valaki mosolyodott el. A vers valahol mindig botrány, mert mást kell mondania, mint minden őt megelőző versnek. Minden új pedig valaki számára botrány. Sőt, továbbmegyek: van, aki a Facebook-on szembesül azzal, hogy mi is egy modern vers.

Amúgy nincs botrány. Állítólag vannak, akik háborognak, hogy egy kilencedikes nyelvtankönyvbe Lackfi Jánosnak egy játékos verse került be. A költemény első versszaka többek számára felháborító, egy szűk „tinibugyi” is szerepel benne. Az érvek jönnek-mennek, sokan értetlenkednek, mit keres a vers egy tankönyvben. Az első látásra is nyilvánvaló, hogy nem tankönyvbe szánta szerzője a művet. A népszerű kortárs költő verse amúgy kitűnő stílusparódiája éppen a tizenéves korosztály nyelvhasználatának. Ami a költeményt leginkább jellemzi, azt úgy hívják humor, vagy irónia – tisztában vagyok vele, hogy sokak számára manapság ezt először nagy betűkkel ki kell írni, mielőtt nevetni kezdenének. A Véletlen című vers szembesíti a gyerekeket saját rossz nyelvhasználatukkal, görbe tükröt állít számukra. Ha a nyelvtankönyvben stílusokról lenne szó, és nem nyelvtani képzőket kellene a diákoknak kigyűjteni, valóban kitűnő lehetőség lenne beszélgetni a gügyögő, leegyszerűsítő nyelvi divatról.

Amúgy kedves az a felháborodás, amit ez a vers generált, hiszen tudjuk, hogy mennyivel keményebb tartalmak és nyelvi bűnözés éri a gyerekek legnagyobb részét már az óvodától kezdve. Nem tinibugyiról van itt szó, hanem a médiában általánosan elfogadott pornográfiáról, a reklámokban egyre gyakrabban megjelenő, homoszexualitást sugalló tartalmakról, s a mindenütt hangzó durva beszédről. Egy tizenéves fiatal többnyire meg is tanulja helyén kezelni mindezt. Bizonyára van olyan, akinek megzavarja lelki nyugalmát Lackfi János verse, de feltételezem, hogy egy kilencedikes gimnazista már van olyan értelmes, hogy megérezze a játékot és a humort ebben a versben.

Van, aki az emelkedett verseket szereti, és úgy véli, egy éteri tisztaságban kell maradnia az irodalomnak. Van, aki szereti az iróniát, akár a maró gúnyt is a költészetben. Szerencsére nem állítanak ízlésrendőrt egy vers mellé sem. Nagyfiam óvodás korában egy verset nagyon szeretett, amit apukája Varró Dániel Bögre azúr című kötetéből olvasott fel neki. Mivel akkoriban fiam hadart is, és amúgy sem beszélt tisztán, ezért roppant vicces volt, ahogy szinte ledarálta a verset, ami arról szólt, hogy „Beteges fiú volt Lacika | mindig volt valami bacija. | Papája rászólt: | "mit prüszkölsz, László?" s | becsapta Lacit a zaciba.” Gondolom, fogalma sem volt, mi az a „zaci”, mégis élvezte a vers játékát, ritmusát, tulajdonképpen a vers-mivoltát. Később egyetlen verset tanult meg Petőfitől is önszántából, s az nagy kedvence volt sokáig, mégpedig a Deákpályám, amely szerint: „Diligenter frequentáltam | Iskoláim egykoron, | Secundába ponált mégis | Sok szamár professorom.” A tinik többsége egyébként inkább a szomorú, fájdalmas érzéseket keresi a versekben, legyen szó szerelemről, gyászról, vagy önmagunk megismerésének alászállásairól. Megint mások a lázadást, az eufórikus szárnyalást szeretik. Egy tankönyvnek – főként egy jó irodalomkönyvnek – be kell mutatnia ezt a gazdagságot: mindenki találhat művet, ami megérinti, s ami évekig kíséri. Hogy erre egy nyelvtankönyv és a képzők gyakorlása alkalmas-e, az megint más kérdés.

Két dolog nyilvánvaló vált számomra, figyelve ezt a kanál vízben keltett vihart. Egyik, hogy mindig vannak Horger Antal urak, akik amúgy tisztességes művelőik saját tudományuknak, csak éppen száműznék a botrányt a költészetből. A másik, hogy nem is olyan rossz Lackfi János Véletlen című verse. Személy szerint a kritizált első versszakot nem szeretem, de ennek nyelvi és nem képi oka van. Ám ha semmi nem fogta meg az olvasót, az utolsó sor egészen biztosan megállítja: „csörizi a telimet | a véletlen”. E két sor, minden gügyögésével és divatnyelvével is vérbeli költészet.

Hozzászólások