Március 4-én vasárnap 10 órakor lesz a Dunántúli Református Egyházkerület Jubileumi Évét megnyitó istentisztelet. A Pápai Református Templomban tartandó alkalmon Steinbach József püspök fogja Isten igéjét hirdetni. A Jubileumi Év fővédnöke Dr. Kövér László az Országgyűlés elnöke az istentisztelet keretében fogja köszönteni az egyházkerületet, valamint ünnepi beszédet mond Dr. Huszár Pál főgondnok. Az istentiszteleten mutatja be Dr. Dienes Dénes a "Processus visitationis - Torkos Jakab egyházlátogatása 1747-ben" című könyvet, melyet a Pápai Református Gyűjtemények szerkesztett és adott ki. Ekkorra jelenik meg az a programfüzet, amely az egyházkerület, az egyházmegyék, a gyülekezetek és az intézmények jubileumi programjait tartalmazza.
A dunántúli reformátusok ebben az esztendőben emlékeznek arra, hogy az Egyházkerület formálisan négyszáz évvel ezelőtt alakult meg. Történészek majd nyilván elemzik a dolgokat, felvázolják ennek a négy évszázadnak a főbb periódusait. Évszámok, zsinatok, tantételek, határozatok, egyesülések és szétválások, politika, felekezeti küzdelmek, elnyomatás és újrakezdés, árulás és áldozat. Történelem.
Csakhogy ez a történelem nem olyan számomra, mint mondjuk, az inka birodalom története, amely nagyon szép és megindító, s egy meleg szobában egy szép albumot lapozgatva el lehet merengeni rajta. Kockázat nélkül, mert hiszen, semmi közöm hozzá. Személyesen nem érint, mert nem az én történetem.
A dunántúli református történet más: ez a történet az én történetem. S ennek a történetnek a középpontjában egyetlen aktus áll: az istentisztelet. Az összes többi valójában és lényegében mellékes. Engem az önmagában vett történet nem nagyon érdekel. Csak az érdekel, hogy az egyháztörténetben mennyiben jelent meg az Egyház maga. Nincs más kérdés. Ez a református kérdés.
A templom az egyetlen hely, ahol választ tudok adni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én. Pontosabban, a templom az egyetlen hely, ahol igazán át tudom élni önmagam személyes létének valódi dimenzióit. Ha számot kell adnom önmagamról, akkor soha sem arra gondolok, aki önmagamban lennék (éppenséggel „senki” lennék), hanem arra az emlékezetközösségre, a dunántúli reformátusságra, amely az előfeltétele annak, hogy önmagamról egyáltalán beszélni tudjak. Ebben az emlékezetközösségben való részvételem nélkül a valóság nem lenne más számomra, mint jelentés nélküli jelenségek érthetetlenen gomolyaga: φαινόμενον. Csak a gyülekezet maradt. Csak a templom maradt. Csak az istentisztelet maradt.
Egyik kedvenc templomom a szentgyörvölgyi.
Sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer elmegyek több napra, beülök és nézelődöm. És ott, a Lélek által belehelyezve az örökkévalóságba, gondolkodom a múltról és a jelenről. Beülök a padba, és egyszerre csak megtelik a templom, és ott lesz mindenki, kortársaim az örökkévalóságban, aki az én személyes történetemnek a része. Sztáray Mihály, Kocsi Csergő Bálint, Mándi Márton István, Thury Etele és a többiek, egészen a jelenig. Pontosabban, ott lesz mindenki, akinek a története nélkül az én személyes történetem értelmezhetetlen lenne ebben az evilági átmenetiségben.
Részvétel egymás életében. Ez a szentek közössége, ahogy a Hitvallás mondja. Mert ez a közösségi történet nem a régisége miatt érdekes (mintha bizony a régiségünkkel bármikor is igazolni tudnánk jelenkori önmagunkat), hanem attól, hogy Jézus Krisztus történetére nyúlik vissza.
S innen nézve a hitben, ez a dunántúli történet megtisztul minden esetlegességtől, véletlenszerűségtől és átmenetiségtől. Részévé válik az Egyház történetének. Az Egyházénak, amely ugyan a történelemben jelenik meg, de amely nem egy történet a történetek közül, hanem éppenséggel túlmutat minden történetiségen. Az igazságra. Létről és nem létről, üdvösségről és kárhozatról, jóról és rosszról. Az igazságra mindarról, amit az emberi sorsról Isten színe előtt egyáltalán tudni lehet. S ehhez képest minden, ami ebben a dunántúli történetben kicsinyes, földhözragadt, méltatlan és szemétdombra való, eltörpül amellett, amit történet mégis üzenni tud.
Nincs más, csak gyülekezet. Nincs más, csak a templom. Nincs más, csak az istentisztelet. Az egyetlen közösségi cselekedet, ahol a közösségi sorsban átélt személyes történet az Ige és a Lélek által megnyílik az igazságban való részvételre. A templom az egyetlen hely, ahol az emberi lét még rekonstruálható és felépíthető egy olyan világban, amely az emberi létre vonatkozó objektív igazság létének és megismerhetőségének a tagadására épül. Ma: az ellenkultúra egyetlen valódi eszköze. Protestatio. Tiltakozás és hitvallás.
A dunántúli református emlékezetközösség nekem azért fontos, mert az Ige és a Lélek által itt ismertem fel az igazságot, s jutottam el önmagamhoz, mint Krisztusban létezőhöz. Itt ismertem fel önmagamban azt, aki már öntudatra ébredésem előtt, mindig is voltam, Isten eleve elrendelt végzéséből.
S ami engem illet, azon a bizonyos jubileumi hálaadó istentiszteleten, Körmenden, ha lesz ülésrend, én Mándi Márton István mellett szeretnék ülni.
Már régóta szeretnék vele beszélgetni az igazságról. Meggyőződésem, hogy ott lesz. Mint ahogyan a többiek is.
Különben mi értelme lenne az egésznek?