Közeledik október 23., s látnivalóan elkezdődött a kampány. Ma már érzékelhető tömegek érzik úgy, hogy egész egyszerűen nem tudják, melyik pártra akarnának szavazni. Ez persze nem feltétlenül csak a pártokról szól, hanem a szavazókról is. A szavazók igen jelentős része a saját privát világából értékeli egy-egy párt teljesítményét, s messze nem érdeklik a nagyobb összefüggések. Lehet ezt egyszerűbben is mondani: a szavazók szeretnek pénzt szavazni maguknak, s nem igazán fontos számukra a szemük előtt zajló történelem. Vélhetően ez a kiábrándultság egyik alapvető oka.
Ezt a helyzetet, mármint a terjedő kiábrándultságot használja ki a Milla, s most úgy politizál, mintha a „politika” ellen politizálna. Kihasználva a pártpolitikába vetett bizalom erodálódását, el kell hitetnie, hogy pusztán civil szerveződés, nincs köze a párpolitikai csatározásokhoz, az „egész ország” érdekében lép fel. Na de, mint tudjuk, ez nonszensz, mintha bizony egy parlamentáris demokráciában a politika afféle Münchausen báróként önmagát kiemelhetné a politikából. Még benne vagyunk a történet sűrűjében, nem látjuk a végét, de van egy tippem: nem emelheti ki. Az lehet, hogy ez a „mintha nem lennénk párt” politika sikerre vezet, s a szavazók egy részét megnyerik, hogy aztán a végén kiderüljön, hogy ők is ennek a politikai rendszernek a részei. Naná, hogy pártpolitizálnak. Mi mást tehetnének?
A jelenség az érdekes ugyanakkor, mert a „nem vagyunk párt” retorika mégis csak a pártküzdelmekben megvalósuló demokrácia kritikája egy elvont demokrácia-idea jegyében és nevében. Zseniális ötlet. A pártpolitikai küzdelmek hétköznapi valósága ugyanis a demokrácia elvont eszméjének a tükrében mindig hiányos, töredezett és kiegészítésre szoruló. Ezt ismerte fel a Milla, s zavarbaejtően apolitikus szereplésével most azt próbálja meg elhitetni a kiábrándult szavazókkal, hogy tevékenységével valami lényegileg új és más kezdődik.
Mindez persze, a „demokrácia megmentése” érdekében történik – nem mellesleg a demokráciában (!) - , merthogy – mint érvelnek – az eddig „uralkodó” pártok „csak” a hatalmat akarták. Ennél nagyobb demagógiát ritkán hallani, de mint látszik, vannak rá vevők. Persze, hogy a hatalmat. Mi mást?
A Milla-jelenségben az az érdekes, hogy a „nem vagyunk párt” stratégia alapja egyfajta, a mai Nyugaton jól ismert filozófiai idealizmus, melynek az eszmei alapja a demokrácia elvont eszméje mint legfőbb, megkérdőjelezhetetlen érték. Ez voltaképp ellentmond a mai nyugati mainstream önértelmezésnek, amelynek centrumában a totális gondolati szabadság, dogma-és doktrína mentesség, s egyfajta deszakralizáltság áll. Ám mégis, a demokrácia elvont eszméje olyan szakrális fundamentum, amelynek a birtoklása és ismerete egyúttal kizárólagos elvi és morális alapot teremt a demokrácia mibenlétének a kanonizálásához. A Milla a demokrácia elvont ideájába vetett hit alapján hangot ad a megvalósult demokrácia feletti csalódottságának, úgy, hogy közben azt az illúziót kelti, mintha bizony a demokráciában maguk a pártok meghaladhatók lennének.
Ez persze könnyen hihető, hiszen a pártpolitikai harcokban megvalósuló demokráciának – szemben a demokrácia ideájával - tényleg van egy kevésbé tetszetős arca, sőt nem egyszer kifejezetten taszító és kiábrándító karaktere. (Istenem, hol vagyunk már attól, mikor a vasfüggönyön innen, Bibó tanulmányait titokban olvasva, az ideáltipikus demokráciáról ábrándoztunk!)
Ugyanis pártpolitikának megvan a maga belső kérlelhetetlen logikája, ami nem feltétlenül abból következik, hogy egyik vagy másik párt ilyen vagy olyan, hanem abból, hogy magának a rendszernek már eleve megvan a maga kódolt pályája. Ez a kényszerpálya magyarázza azt a folyamatosan ismétlődő tényt, hogy előbb-utóbb minden párt elhasználódik, s nem tudja beváltani a demokrácia elvont eszményébe vetett általános reményeket. S ez a magyarázata annak is, hogy a pártok belső működésében, még ha a célok különbözhetnek is, alapvető módszertani hasonlóságok fedezhetők fel. Ha ez nem így lenne, elvileg elképzelhető lenne, hogy mindig ugyanaz a párt nyeri a választásokat. Nincs tökéletes kormányzás, viszont a pártok hatalomból való leváltásának a lehetősége megadja azt az illúziót, hogy mégis van. Ez az illúzió a demokrácia alapja, amely azon a tévedésen alapul, hogy maga az ember megújítható. Mintha bizony az új hatalommal egyenest maga az „új ember” lépne a történelem színpadára. (A Milla kapcsán azért ezt a videót tettem fel, mert a beszélgetés folyamán a szerintem mindig nagyon magas szakmai színvonalat nyújtó Kálmán Olga érinti a "párt-függőség", illetve az "ember-függőség" alapvető kérdését. Kár, hogy ez a szál aztán megszakad.)
A legnagyobb ellentmondás pedig az, hogy a pártok –szükségszerűen – mindig is egymással szemben kell meghatározzák önmagukat, minek következtében a politikai ellenfél tételezése a pártidentitás lényegi része. Ugyanakkor mégis, a pártidentitást úgy kell feltüntetni, mintha nem pusztán valamiféle csoportidentitás vagy részérdek kifejeződése lenne (pars,partis), hanem mint az elvont „közjó” megtestesülése, amelyet a „másik” veszélyeztet. Innen a pártok versengésének dramatikus jellege még nálunk kevésbé hiszteroid társadalmakban is, amely már-már úgy jelenik meg, mint a „jó” és a „rossz” harca, mint élet-halál küzdelem. Ez különösen szembetűnő kampányküzdelmek idején, amelyek lassan már valamiféle vizionált apokaliptikus végjátékra emlékeztetnek, egyenest a Jelenések Könyvéből. Az afféle laikus konzervatív értelmiségi, mint én is, pedig rezignáltan nézi foteljéből ezt a kozmikus háborút. Hiába, a legitimitás alapjának megszerzéséről, a szavazatokról van itt szó, amelyeknek egyedül a száma számít, s a legkevésbé az, hogy egyébként maga a szavazó képes-e önálló véleményt formálni. Nyilván nem képes, ezért aztán elmagyarázzák neki, "ami a dolgok mögött van", úgymond "objektíve".
Ez a kódolt pálya –a másik ellenfélként való tételezése a saját legitimitás megalapozása és a saját identitás megőrzése érdekében – gyakorlatilag lezárja az utat a szabadabb mozgástér előtt, az általános véleményformálást a végsőkig pártpolitizálja, érzelmileg megalapozott frontidentitásokat hoz létre.
A folyamat addig működik, míg a rendszerbe vetett hit meg nem inog.
A Milla ezt az általános elbizonytalanodást felismerte, s most úgy politizál, mintha nem lenne a pártpolitikai rendszer része. De az.