Minden alkalommal elmondom, hogy a Katolikus Egyháznak (és egyéb egyházaknak) elsősorban a kormányzati bürokráciától és a világi hatalomtól kell félnie, nem a "nagyvállalatoktól", a "kapitalizmustól", a "globalizációtól".
Érdekes szempontból közelíti meg az ENSZ valóban botrányos jelentéstervezetét Szalai Ákos. (Az ügyre egyébként ezen a blogon reagált Jakab Bálint kollégám is.) Azt a kérdést teszi fel, hogy vajon mitől kell jobban félnie az egyháznak: a kormányzati bürokráciától, a világi hatalomtól, valamilyen, ahogyan ő mondja, „világméretű szabályozóhatóságtól”, vagy a kapitalizmustól? Arra a következtetésre jut, hogy az előbbitől. A kérdés így nyilván elég tág, mondhatnám költői. De ugyanakkor nem indokolatlan. A kérdés mögött valójában az a mindig is aktuális történelmi kérdés húzódik meg, hogy a világ hatalmi köreiben hol foglal helyet az egyház a maga hatalmi igényeivel. Mert ne legyenek kétségeink: a keresztyénség missziói vallás, s ez bizony hatalmi igény. Minden hatalom része a tudat-és véleményformálás igénye.
Európa azt a sajátos utat járta be, hogy az ideológiai hatalomról való gondolkodásban az állam és az egyház viszonya vált a fő kérdéssé, s idők jártával fokozatosan elterjedt az a nézet, hogy a társadalom szabadságának az egyik alapvető fokmérője az egyháznak az államról való leválasztása. Európában a szabadságtörekvéseken alapuló modernizáció egyet jelentett a szekularizációval, ám az a mai napig rejtély, hogy vajon ezt a folyamatot megalapozó világkép mitől vált olyan magától értetődővé? Vajon miféle olyan új, minden kétséget kizáró, racionálisan alátámasztható és igazolható valóságértelmezés állt a rendelkezésre, amely végérvényesen megalapozhatott volna egy olyan világképet, miszerint Isten létét nem kell többé feltételezni az emberi lét megszervezésében, sőt az „Isten-hipotézist” egyenesen ejteni kell, hogy az ember önmaga szabad jövőjéhez jusson? Semmilyen sem.
Évszázados gondolkodástörténeti folyamat ez, amely ugyanakkor az ipari társadalmak, a magántőkén nyugvó kapitalizmus kialakulásának, megszilárdulásának, és mai evidens létének mégis alapvető és meghatározó része. Miközben azonban a magántőke nevében folyt a küzdelem a szabad társadalomért, azaz az állam és az egyház szövetségének szétbontásáért, e két hatalmi pillér ideológiai szerepének leépítéséért, abban a hiszemben, hogy a piacnak nincs ideológiája, kvázi semleges, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a piacgazdaság ideológiailag korántsem olyan ártatlan, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Nem úgy áll a dolog, hogy a piac, a gazdasági-technológiai fejlődés kvázi ideologikusan semleges, mert direkt ideológiai tevékenységet nem fejt ki, hanem valójában az történt, hogy a piac és a gazdaság korábban nem ismert módon az indirekt tudat-és emberformálás legnagyobb hatalmává lépett elő.
Ezt vette észre Marx, akit ma egy posztkommunista országban nem illik emlegetni, ugyebár. Aztán a huszadik században a kapitalizmus ideologikus szerepének alapvető jelentőségét tették témává a Frankfurti Iskola gondolkodói, akik liberális alapon egy könyvtárat írtak tele a magántőke, a fogyasztói társadalom totalitárius-ideologikus jellegéről, hamis emberképéről és az embereket szabadságuktól megfosztó álságos voltáról. („A comfortable, smooth, reasonable, democratic unfreedom prevails in advanced industrial civilization, a token of technical progress./ A technikai haladás jele, hogy egy kényelmes, sima, ésszerű demokratikus szabadságnélküliség uralkodik a fejlett ipari civilizációban. Herbert Marcuse: One-Dimensional Man). De őket sem illik ma emlegetni.
Ekként állhatott elő az a fura helyzet, hogy az eredeti világnézeti pozíciók mára szinte teljesen összekeveredtek, s például a mai Magyarországon az eredetileg a magántulajdon „szentségén”, s a „kevesebb állam” hitén nyugvó jobboldali konzervativizmus részéről több kapitalizmus-kritika hallható, mint az eredetileg kapitalizmuskritikus balliberális oldalról. Ennek a jelenségnek mai legszimbolikusabb megtestesítője éppen Ferenc pápa, aki zavarba ejtően „összekeverte” a hagyományos pozíciókat, s immár nem baloldali-liberális, hanem konzervatív alapon igen figyelemreméltó kapitalizmus kritikát fejt ki az amúgy kapitalizmusigenlő mai balliberalizmus nagy meghökkenésére. Az történt, hogy mai liberalizmus a baloldali - liberális örökségből a kapitalizmus kritikai vizsgálatát ejtette, s az ideológiai kérdéseket úgyszólván csak a politikai rendszer, a demokrácia kérdéseire redukálta, azt sugallva, mintha bizony a piacgazdaságot, mint afféle semleges közeget nem kell immár ideologikus hatalomként tételezni. Mintha bizony a piacgazdaság csak amolyan járulékos, a lényegi szabadságkérdéseket nem érintő, kívülről hozzárakott eleme lenne a demokrácia amúgy érintetlen rendszerének. A magántulajdon ideológiailag közömbös, s az egyetlen valódi feladat az állam ideológiai semlegességének a biztosítása. A szabadságot tehát a piactól nem kell félteni, hanem csak az államtól és az egyháztól, minek következtében logikus a következtetés, hogy a szabadság előfeltétele a keresztyénietlenített (értsd: semleges) állam, valamint az államtanalított egyház, garanciája pedig a piacgazdaság. Ezek után nem kell meglepődni, ha a piacgazdaság uralma alatt, s elképesztő kényszerpályái közepette a demokrácia eszményébe vetett hit rohamléptekben devalválódik, és a demokráciáról való retorika sokak szemében egyre inkább csak úgy tűnik föl, mint a világgazdasági status quo szimpla ideológiája.
A helyzet az, hogy miközben e hosszú folyamatban, a tudatformálásért folytatott küzdelemben valóban leépült a direkt ideologikus alapozású állam (pontosabban az lett az ideológiája, hogy nincs ideológiája), s az egyház is elveszítette társadalmi szintű tudatformáló szerepét, tisztán a magántulajdon alapján, a technológiai fejlődés új eszközeivel olyan államszerű véleményformáló hatalmak jöttek létre, amelyek hatékonyságban messze túltesznek minden korábbi ember-és tudatformáló intézményen, s kialakult az a fura helyzet, hogy olykor már nem lehet megmondani, hol végződik az állam, és hol kezdődik a magántulajdon. Éljen tehát a semleges állam, a marginalizált egyház, miközben államszerű magánvállalkozások indirekt világnézeti missziót folytatnak globális-nagyipari méretekben. Ezek után nem csoda, ha pozíciók felcserélődtek, s konzervatív oldalról megjelent a „több állam” igénye.
Visszatérve az eredeti kérdésre, igyekszem leszögezni: rendkívül aggályos számomra is az ENSZ jelentéstervezete, pontosabban a mögötte kibontakozó szekuláris tanítóhivatal, akarom mondani véleménymonopólium. Ez így valóban ijesztő. Még abban is egyetértek Szalai Ákossal, hogy ilyen szempontból a kapitalizmus a kevéssé „ijesztő”. Ám ebből még nem vonható le az a következtetés, hogy a kapitalizmus ideológiailag ártatlan. Nem az. Abban is egyetértek Szalai Attilával, hogy ugyanakkor a mindenkori kormányzati bürokrácia sem "ártatlan": mindig fennáll az instrumentalizáció veszélye. (Egyébként pedig nem lehet olyan rendszer, amellyel a keresztyénség teljességgel azonosulni tudna, hiszen ezzel önmaga alapjait szüntetné meg. A császár az császár, Isten pedig Isten, mint Jézus mondotta volt. A két dimenzió együttes és kiküszöbölhetetlen jelenléte nem jelentheti azok egybeolvadását. Ez a keresztyénség örök dilemmája. S ha van a keresztyénségnek történelmi bűne, akkor az az, amikor valamely rendszert egyenesen Isten akarata teljes megfeleléseként ünnepelt. S ha már ezt a bűnt elkövettük, nem kell most újra elkövetni sem a demokráciával, sem a kapitalizmussal.)
Egyébként pedig, természetesen demokrácia, és természetesen kapitalizmus. Mi már csak tudjuk a huszadik századi európai diktatúrák után. A kérdés nem ez. A kérdés az, hogy milyen demokrácia, és milyen kapitalizmus?
Hozzászólások