Az ünnepség nem sokkal tizenkét óra után kezdődött, amikor az ünneplő menet – élén az egyházkerület vezetése és Kövér László, a rendezvény fővédnöke, benne a Generális Konvent tagjai, a dunántúli egyházmegyék és gyülekezetek képviselői és a dunántúli református iskolák küldöttségei – a Batthyány kastélytól a sportcsarnokhoz vonult. Az éneklő sokaság útbaejtette a református templomot is, ahol emléktáblát avattak.
"Kezdet, mely az Élő Istentől jön" - Hálaadó istentisztelet volt Körmenden - reformatus.hu
A Dunántúli Református Egyházkerület megalakulásának 400. évfordulójára emlékező jubileumi hálaadó istentisztelet emlékmenettel kezdődött. A menet a körmendi Batthyány kastélytól indult. Maga az istentisztelet a sportcsarnokban volt, így mintegy ötszáz métert kellett a menetnek megtennie, míg a helyszínre ért. Csakhogy a precíz tervezés ellenére egy valamivel senki sem számolhatott: a harmincöt fokos, rekkenő hőséggel. A legnagyobb kihívás nyilván a közel kétszáz palástos lelkipásztort érte: akkor most mi legyen?
Mint tudvalévő, a hivatalos református papi öltözet: fehér ing/blúz, fekete öltöny/kosztüm, fekete nyakkendő, fekete zokni/harisnya, palást. No de mi legyen akkor, ha a hőség akkora, hogy ez az öltözet már-már elviselhetetlenné válik? Akkor is ragaszkodni kell a regulához?
Ha praktikusan közelítjük meg a dolgot, akár az is mondható lenne, hogy nem kell ezen annyit rugózni: hőség van, félre kell tenni a hagyományoskodást, s egy könnyed mozdulattal meg kell szabadulni a közösségi múlt béklyóitól, a régi beidegzettségektől, a formalitástól. Ez – mondhatnók – ma már anakronizmus, s egy ilyen palástos menet déli tizenkettőkor harmincöt fokban csak valamiféle rossz üzenet lehet a hőségben gatyára vetkőzött világnak az abnormálisan konvencionalista reformátusokról.
A kérdés csak látszólag formai. Pontosabban úgy formai, hogy a mélyben nagyon is valóságos tartalmi kérdések húzódnak meg.
A kérdés pedig az, hogy egy ilyen kifejezetten szimbolikus eseményben az egyház hogyan jelenítse meg önmagát a világban? Nyilván a kérdésre sokféle válasz adható, de ami számomra ebben az esetben meghatározó: az esemény jellege. Ne feledjük: a menettel egybekötött hálaadó istentisztelet nem valamiféle fesztiválnak tervezett esemény volt, hanem kifejezetten ünnepélyes jellegű.
S mint tudjuk, minden ilyen emelkedett, demonstratív, ünnepi eseménynek (még a világinak is), alapvető, meghatározó eleme a szimbolizmus, a formalitás, a ceremoniális mozgások centire kimért rendszere. Ennek a szimbolizmusnak az elmaradhatatlan része az öltözet is. A palástban megtestesülő református szimbolizmus (sok más mellett) igenis egyik legerőteljesebb kifejeződése a református közösségi identitásnak, a társadalmi szintű református jelenlétnek. Ilyen sok palástos lelkipásztor megjelenése a nyilvános közösségi térben pedig önmagában markáns, szimbolizmusában vizuálisan is kódolható üzenet a világnak.
Egy világnak, amelynek mai domináns üzenete az, hogy az a modern, aki alkalmazkodik, aki nyitott a változásra és változtatásra. Az állandóság ma nem jó szó. Egy világnak, amelynek a mainstream mondanivalója az, hogy az európai keresztyén hagyomány és modernitás szemben áll egymással. Egy világnak, amelyik jelenlegi és főleg jövőbeni önmagát a múlttal szemben értelmezi. (Lám itt a példa – mondhatná eme modernitás szószólója – a körmendi menet, ahol ezek a szerencsétlen dunántúli református papok a múlt palástjába csomagolták magukat, ahelyett, hogy félredobták volna bigott tradícionalizmusukat).
A menetben az volt a nagyszerű, az emelkedett, a szimbolizmusban megtestesülő elvi állásfoglalás, hogy dacolt a körülményekkel, s igenis ki tudta fejezni azt, hogy az egyház mindig ugyanaz. A palást most azt üzente, mindegy, hogy esik vagy fúj, hogy hétágra süt a nap, meg hogy mit vár el a mai gondolkodás dominálta praktikus ész, mi azok vagyunk, akik voltunk. Nem vagyunk hajlandók feladni önmagunkat csak azért, mert mára megváltoztak az elvárások. Nincs bennünk megfelelési kényszer, s ezt még annak a kockáztatásával is vállaljuk, hogy nem fognak megérteni vagy félreértenek bennünket. Az egyház, már ha a szó valódi értelmében egyház akar lenni, attól az, hogy van benne valami állandó a változó világban, mégpedig azért, mert a lényege a Jézus Krisztusban felismert igazság állandóságára nyúlik vissza. Ezt az állandóságot tudja kifejezni a liturgia, az öltözködés szimbolizmusa. Az egyház nem a világ. Az egyház nem a mindenkori korszellem szüleménye. Az egyház más.
Ez az emlékmenet számomra tehát egy szimbolikus ünnepi közösségi aktus volt, amely azt üzente, hogy dacolva a külső körülményekkel, mi, dunántúli reformátusok hűségesek akarunk maradni Isten megtartó hűségéhez. És igenis nagyszerű érzés volt, hogy ebben a szimbolikus tettben, a külső körülmények tényleg embert próbáló jellege ellenére, közösséget vállaltak velünk a Magyar Református Egyházban egyesült magyarországi és határon túli és amerikai magyar reformátusság képviselői is, a Generális Konvent tagjai, akik ezt megelőzően Szombathelyen tanácskoztak. Így lett ez az ünnep az egész magyar reformátusság ünnepi eseményévé. Köszönet érte.
A tradícionalizmus, a hagyományokba való belekövesedés, a múlt segítségül hívása a jelen igazolására, a romantikus reflektálatlanság egészen más kérdés. Ilyen igenis létezik, s ez is lehet az egyház állandó kísértése. Amikor a hagyomány fölzabálja a tartalmat és önmaga paródiájává válik. Amikor az egyházból folklór lesz, a templomból pedig skanzen. De ehhez semmi kedvünk.
Talán érdemes lenne e két kérdéskört, a szimbolikusan is kifejezendő, a közösségben megélt állandóságot és másságot, és a ma és a jövő kihívásaira adandó nyitottságot és alkalmazkodási készséget nem kijátszani egymás ellen.
A palástos menet a tényleg nehezen viselhető hőségben az állandóság és a másság tudatosan felvállalt szimbolikus aktusa volt. Én a magam reflexív tradícionalizmusával így éltem meg. Jó volt.
De a Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND) fesztiválra kéretik palástot NEM hozni! Azt mondják az időjósok, megint hőség lesz! Nem vagyunk mi mazohisták.
Logo: Ekhardt Júlia
Hozzászólások