A hittantanítás mikéntjére a katolikus egyház hittankönyvsorozata szolgáltatta a példát. De ne legyenek kétségeink: az összes, hivatalosan elismert egyház többé-kevésbé hasonló megközelítésben fogja megfellebbezhetetlen és abszolút igazságként tanítani a maga hitrendszerét. És ebben nincsen semmi rendkívüli. Hiszen minden hittantanításnak ez a lényege, a vallási, felekezeti identitás megerősítése. Az előadott igazságokon ugyanis nem gondolkodni kell, hanem azokat és azokban sziklaszilárdan hinni. Mindebből azonban értelemszerűen az is következik, hogy valamiképpen viszonyulni kell a többi valláshoz, felekezethez; azok minősítését mintegy lehetetlen megkerülni. Márpedig abszolút igazságból mindig csak egy van: a saját igazságom. A kizárólagosság nem ismer toleranciát.
A cikk szerzője, Jakab Attila szerint az iskolákban bevezetendő hit- és erkölcstan oktatása tovább növeli a társadalmunkban már meglévő törésvonalakat, kiújuló felekezeti feszültségekhez vezet, s a toleráns magatartásminták helyett a saját igazságba vetett hitek türelmetlen világát teremti meg. Ugyanakkor az írás – miközben síkra száll a tekintélyi nyomástól megszabadított egyének szabadságáért – mégis türelmetlen, s az általa vélt értékrendet kizárólagosnak tünteti fel. Ezen közelebbről meg nem határozott értékrend alapján a keresztyén hit –és erkölcstan oktatása a társadalomra nézve egyenesen veszélyesnek tűnik fel. Kérdezem: akkor ki az itt, aki nem toleráns?
Először is leszögezem: a szerzőnek nagyon sok mindenben igaza van, főleg amit a hit- és erkölcstan iskolai bevezetésének előkészítetlenségéről ír. Megszületett egy gyors döntés, anélkül azonban, hogy a végrehajtás részletei ki lettek volna dolgozva. Ez soha nem látott kihívás elé állítja az egyházakat is, hiszen nem volt itt idő a felkészülésre, a szükséges infrastruktúra kiépítésére. Ez bizony zavart, bizonytalanságot, tanácstalanságot okoz. Az egyházak zavarát csak tovább fokozza az illetékes állami intézmények totális bizonytalansága. A helyzet úgy fest, hogy született egy elvi döntés, amelynek irányvonalával keresztyénként egyet lehet érteni, de teljességgel hiányzik a végrehajtásra vonatkozó gyakorlati cselekvési terv. Teljes a zűrzavar.
Ami pedig a döntés elvi-ideologikus részét illeti: a keresztyén hit-és erkölcstan tanulása nem kötelező. Senkinek nem kell vallania felekezeti hovatartozásáról, világnézeti meggyőződéséről. Egy új tantárgy választásának lehetőségéről van szó, s ez nemhogy sértené az egyén szabadságának jogait világnézeti meggyőződésének választásában, az identitáshagyományokkal való azonosulásában, hanem éppenséggel tágítja. Ugyan miért ne lehetne a keresztyénség a sokféleség része? Miféle értékrend tarthat ma igényt olyan kizárólagosságra, amely szerint a keresztyénség veszélyezteti a világnézeti és erkölcsi hagyományok sokféleségének általánosan elfogadott nyugati normáját? Pont ellenkezőleg: nem veszélyezteti, hanem gazdagítja.
Létezik ma egy általánosan igaznak elfogadott, valójában soha nem bizonyított narratíva, amely azt feltételezi, hogy a vallási tartalom világnézetileg meghatározott, szemben azzal, ami vallási vonatkozásoktól mentes. Tehát, egyszerűen: ha azt mondom, Isten teremtette a világot, akkor ebben masszív világnézeti meggyőződés fejeződik ki. Ha viszont a téma kapcsán valamilyen tudományos elméletre hivatkozom, akkor az világnézetileg semleges. Úgymond, „objektív”. Ugyan miért? Miféle végső instancia áll az ember rendelkezésére, hogy a valóságról végső ítéletet mondjon? Vajon a tudomány végső feltételezései nem hiten alapulnak? Ugyan, mi máson? És ki bizonyította valamikor is a világról és az emberről szóló keresztyén tanítás téves voltát? Miféle világnézeti alapon lehet azt állítani, hogy a világnézetek sokféleségének a keresztyénség nem lehet legitim tagja? Létezhet-e ma bármilyen világnézet is, amely az igazság kizárólagos birtokosának tételezve önmagát, a keresztyénségről végérvényes ítéletet mond? S ha mégis van ilyen jelenség, akkor ki az intoleráns? Ha tehát az iskolákból kiszorul a keresztyén hit-és erkölcstan, akkor megvalósul a tolerancia, ha meg helyet kap, akkor nem? Nem éppen fordítva áll a helyzet?
Ami pedig a keresztyén felekezetek sokféleségét, s köztük lévő potenciális feszültségeket illeti, azért azt illene látni, hogy a vallási/világnézeti sokféleséghez való viszonyban az egyházak alapvető változásokon mentek át, még ha ez a folyamat nincs is teljességgel feltárva. Az alapvető változás összefügg azzal a globális folyamattal, melynek eredményeként a világnézetek, identitások, értékrendek, vallások, erkölcsi hagyományok, igazságigények, univerzalitásigények egyidejű jelenléte nyilvánvaló ténnyé, evidenciává, letagadhatatlan, megkerülhetetlen és visszafordíthatatlan adottsággá vált. Tévedés azt gondolni, hogy e folyamattól a keresztyénség érintetlen maradt, és a más hitekhez, igazságokhoz való viszonyában a saját igazságba vetett hittől indíttatva az ideologikus ellenfelek megsemmisítésére tör. Az inkvizíció, a máglya, a gályapad, a saját igazságba vetett türelmetlen hit ma már a keresztyének számára is elgondolhatatlan. Ha úgy tetszik, a keresztyénségen belül a pluralizmushoz való türelmes viszony igenis normává vált, s a kontextusok egyidejű és legitim jelenlétének valóságával a keresztyénség is számot vet – természetesen a saját igazság érvényességének fenntartása mellett. De melyik az a világnézet, legyen bármiféle megalapozású, amelynek belső integritását nem a saját igazságba vetett hit adja? Hamis az a feltételezés, amely a saját igazságba vetett hitet kizárólagos vallási sajátszerűségként tünteti fel.
Éppen a sokféleség jegyében, a kontextusok egyidejű jelenlétének jegyében, vajon a keresztyénség miért ne formálhatna jogot arra, hogy e sokféleségnek az elismert részese legyen? Még az iskolákban is.
Hozzászólások