A lengyelek döntő többsége római katolikus, de élnek az országban görögkeletiek is.
A iszlám vallású tatárok elsősorban Bohoniki és Kruszyniany községekben élnek. A lakosság szinte teljes egészében kilencvennyolc százalékban az uralkodó etnikumhoz a nyugati szlávok közé tartozó lengyel etnikumhoz tartozik. Törpe kisebbségek az országon belül a keleti szláv ukránok és ruszinok mindössze egy százalékot tesznek ki. Egy százalék alatti kisebbségek a fehéroroszok, a sziléziai németek, a csehek, a litvánok, a cigányok, az örmények, a tatárok, a kasubok.[9]
Nemrégiben egy nemzetközi egyházi-könyvtáros konferencia részvevőjeként Lengyelországban jártam, s alkalmam volt „megmártózni” a híres lengyel vallásosságban: a szervezők, anélkül, hogy kérdezték volna, ki melyik felekezethez tartozik, vasárnap délelőtt elvittek bennünket templomba. Természetesen egy misére, ez nem volt kérdés. Nos, igaz, amit mondanak a lengyelekről. Tíz előtt érkeztünk valamivel, s már alig találtunk helyet az óriási krzeszówi barokk templomban. Hömpölygött a nép. Talán ez volt az első kép, amely annyira megragadott: emberek sokasága tartott a templom felé. Vasárnap volt.
Eszembe jutottak gyermekkorom vasárnapjai, az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje, amikor valami még megmaradt a régi keresztyén társadalomból, s még a vasárnap reggeli utcakép is arról tanúskodott, hogy ez a nap más, mint a többi.
A hatás rám is, de a többiekre is, elementáris volt. A miséből nem sokat értettünk. Volt ugyan egy angol nyelvű beszéd is, tekintettel ránk, ami igazán kedves, de nem mondanám, hogy ez mélyen megérintett bennünket. Viszont a gyülekezet maga annál inkább. Volt itt mindenféle ember, korra, nemre, társadalmi osztályra való tekintet nélkül. Gyermekes családok, fiatalok és öregek, jól öltözöttek és kevésbé jól öltözöttek. Magában a liturgiában nem volt semmi rendkívüli, mondjuk külön zeneszám a fiataloknak, vagy valami olyasmi, ami azt jelezte volna, hogy itt bizony valamiféle speciális rétegigényeket is ki kell elégíteni, vagy az úgynevezett modernitás bármiféle kihívásának eleget kellene tenni. Ez bizony egy hagyományos mise volt, semmi újdonság, vagy kényszeres újdonságra törekvés.
Néztem az előttem lévő sorban, tőlem balra ülő családot. Apuka, anyuka, két kamaszodó gyerek. S ami leginkább megkapott, az a természetesség és magától értetődőség, ahogyan jelen voltak. S alig tudván leplezni kíváncsiságomat, figyeltem a gyülekezetet is. Miféle emberek ezek? S próbáltam megfejteni a titkot: mi hozza ide ezeket az embereket?
De nem sokáig kellett gyötörnöm magamat, hogy én, egy szekularizált európai társadalomból érkező idegen utas, megtaláljam a választ: ez bizony a sokat szidott, mind a nyugati világias liberalizmus, mind a belső egyházi megújulási törekvések által sokszor lenézett, unalomig kritizált, kigúnyolt népegyház. Mi hozza ide ezeket az embereket? Rossz a kérdés. Merthogy a lengyelek nagy része számára a templomba járás nyilvánvalóan áthagyományozott közösségi életforma: megszokásból járnak templomba. Vélhetően föl sem merül bennük, hogy vasárnap esetleg lehetne nem templomba menni.
Na, ez aztán tényleg botrány a mai nyugatias individualista közhely számára, mely kényszeresen és folytonosan az „igazi” keresztyénséget keresi a keresztyénségen belül. Jellemzően, a mise után a konferencia résztvevői napokig erről beszélgettek. A finn kolléga ki is mondta: jó, jó, hogy ennyien voltak, de ezeknek az embereknek a többsége nyilván csak papíron keresztyén. A többség tehát nyilván nem „igazi hívő”. Csak megszokásból jönnek, hagyományból, meg elmaradottságból, s úgy keresztyének ők, hogy valójában nem is tudják magukról, hogy nem is keresztyének. No, gondoltam magamban, ilyen gondolkodással kell a keresztyénségnek felszalámiznia önmagát. Ez ismerős technika, ugyebár. Addig keresi az összefoglaló és összefogó hagyományban az „igazit”, míg magát a hagyományt is feldarálja, hogy utána ne maradjon semmi sem, csak „megújult” keresztyének kis csoportocskái, akik osztódással szaporodnak.
A holland református kolléga pedig azon élcelődött, hogy mindenütt kint van II. János Pál képe.
Fotó: Bálint Ágnes
Ez aztán szörnyű. Miféle személyi kultusz ez? Vele sem szálltam vitába, mert láttam, hogy fölösleges: egy nyugati protestáns számára elképzelhetetlen az egyháznak, mint tekintélynek és autoritásnak a pozitív értékelése. Túllépi az elgondolhatóság kereteit. Amiből csak azt szűrtem le, én, a református, hogy már Kálvint sem értjük. Már régóta nem. Így lett belőle forradalmár, a liberalizmus, az individualizmus zászlóvivője, a reformátusság pedig a „demokrácia”, vagy mi, előfutára. Sikerült is ledemokratizálni magunkat. (Csak az egyértelműség kedvéért, még mielőtt bárki is azzal vádolna, hogy református létemre a képek tiszteletét, stbstb., akarom itt "visszacsempészni". Dehogy. Az egyházhoz, mint egyházhoz való viszonyról van itt szó.)
A mindmáig erős lengyel katolicizmusnak nyilván megvan a történeti magyarázata, például abban, ahogyan a lengyel katolikus egyház mindig is képes maradt arra, hogy a lengyel közösségi identitás intézményes képviseletének szerepét hitelesen megőrizze. A lengyelek többsége otthonosan mozog az egyháziasságnak ebben a mindent átható légkörében, s eszükbe sem jut, hogy a modernitás jegyében e szellemiségen akár kívülre is helyezkedhetnének. Vagy talán ösztönösen, hogy ne mondjam, zsigerileg érzik, hogy a népegyházi katolicizmusnak, mint összefoglaló keretnek a megkérdőjelezése az önfelszámolással lenne egyenértékű. Úgy látszik, a nyugati, valaha volt keresztyén társadalmakon belül a lengyelek még tudnak valamit, amit mi már elfelejtettünk. Meg is lett az eredménye.
Nos, ennyit a népegyházról, a szokásokról, a hagyományokról, meg efféle csökött, korlátolt és anakronisztikus dolgokról.
S annak megítélését, hogy a lengyel népegyházi hívek hány százaléka „igazi hívő”, s hány százaléka nem, talán az Úr Istenre bíznám. Most csak maradjunk annyiban: úgy tűnik, az európai (nyugati) keresztyénségen belül Lengyelország az egyetlen, ahol a templomok még tele vannak. Remélhetőleg senki sem akarja „megújítani” őket.
Hozzászólások