A múlt héten az európai teológiai könyvtárak (Beth) konferenciáján vettem részt Belfastban, s mint mindig, amikor az ember kicsit megmártózik a nyugati világban, azzal kellett ismételten szembesülnöm, hogy le vagyunk maradva vagy száz évvel. Hogy mennyivel nem tudom, de sokkal. Nem, ez itt nem a szokásos magyar siránkozás, hanem tényszerű tudomásulvétele annak az Európán belül kétségtelenül meglévő kulturális szakadéknak, ami a könyvtárépítészet, a könyvtártechnológia, a tartalmak globalizált áramlása területén is elém tárult.
A konferencián, ahogyan az lenni szokott, mindenki beszámolt az általa képviselt könyvtárak elmúlt évi eseményeiről. Én is előre leadtam írásban a jelentésemet az EKE-ről (Egyházi Könyvtárak Egyesülése), amelyben szépen elmondtam a magyar egyházi könyvtárak elég bizonytalan helyzetét, a folytonos kiszolgáltatottságot az állami költségvetésnek, no meg azt is persze, hogy komoly történeti múlttal rendelkező gyűjteményeink kiemelkedő kultúrtörténeti értéket is képviselnek.
Úgy alakult, hogy előttem a finn kolléga szólt, aki a fenti videót mutatta be. Ehhez nem kell mit hozzátenni. Ezek után már nem volt kedvem felolvasni jelentésemet, előjönni a szokásos magyar panaszkodással, hogy nincs pénz, meg odavesznek régi értékeink, meg, hogy a magyart rajtunk kívül senki sem ismeri. Mert a video láttán egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy itt két világról van szó, hiába konferenciázunk az európai teológiai könyvtárak összefoglaló címe alatt. Erről beszéltem aztán, amivel sikerült is a nyugatról nézve keleteurópai helyzetre irányítani a figyelmet. Arról, hogy itt alapvetően és lényegében nem gazdasági fejlettségbeli különbözőségekről van csak szó, hanem egy olyan kulturális szakadékról, amelynek az igazi oka a gondolkodásbeli különbözőség. Ezzel a kulturális-gondolkodásbeli-koncepcionális törésvonallal egyébként egy másik előadás kapcsán is szembesültem:. egy könyvtárépítész (!) Európa különböző helyein az utóbbi években épült könyvtárakat mutatta be, kritikusan, azaz nem csak építészeti-esztétikai szempontból, hanem a funkcionalitás, a praxis, a ma elérhető könyvtártechnológia, a tartalomszolgáltatás hatékonysága szempontjából.
S azt láttam, hogy a nyugati kulturális gondolkodásban a könyvtárértelmezés szerves részévé vált annak a folyamatnak, amelyet szokványosan a globalizáció fogalmával írunk körül, még teológiai könyvtárak esetében is. Ellentétben velünk. Mi lényegében megmaradtunk a könyvtárról kialakult hagyományos történeti kép mellett. Ez nagyjából azt jelenti, hogy míg mi épületeket keresünk a könyveknek, mert úgymond azokat el kell valahova helyezni, addig számos nyugati példa - ez a finn is - azt mutatja, hogy a könyvtár modern koncepciója hozza létre magát az épületet. Ezért válhatott a könyvtárépítészet önálló építészeti ággá. Ennek eredményeként, ahelyett, hogy toldozgatnák-foltozgatnák régi épületeiket, koncentrált állami és alapítványi pénzekből már eleve könyvtárnak épülő monumentális, magas szinten technicizált tartalomszolgáltató „üzemeket” hoznak létre, amelyeket már eleve úgy terveznek, hogy egyrészt a legmagasabb szinten kiszolgálják a mai és várható olvasói igényeket, másrészt adaptálják a mai könyvtártechnika elképesztő eredményeit. Így jönnek létre a jóformán teljességgel automatizált, elképesztő tartalomszolgáltatási kapacitással bíró könyvtárak, ahol az olvasó jóformán alig találkozik a hagyományos-manuális könyvtári munkamódszerrel.
Voltunk a belfasti új (!) városi könyvtárban, amelynek a papír-alapú állománya mintegy 600.000 kötet. Ez már tekintélyes, de nem olyan egetverően nagy állomány. Ami viszont figyelemreméltó: 600 (!) számítógép áll az olvasók rendelkezésére. Ami azt jelzi, hogy a tartalomszolgáltatásban az adatbázisokhoz való hozzáférés biztosítása már szinte fontosabb, mint a hagyományos papír alapú információhordozók kölcsönzése. Ami persze nem azt jelenti, hogy a könyv elveszíti jelentőségét, ám azt igen, hogy az online tartalomszolgáltatással a hagyományos könyv-alapú könyvtár egyre kevésbé tudja felvenni a versenyt: nincs olyan könyvtári raktári kapacitás, amely a világ könyvtermelését akár csak egy szakterületen is a végtelenségig követni tudná.
Ha a fentieket áttennénk magyar viszonylatba, mondjuk az egyházi könyvtárakat illetően, ez azt jelentené, hogy országosan lenne mondjuk néhány könyvtár, amely képes lenne a világ teológiai irodalmának viszonylagos követésére, mind könyvek-folyóiratok terén, mind online szolgáltatásban. Ezzel szemben nálunk jelenleg a sok kisebb-nagyobb könyvtár a saját maga megmaradásának a nyűgeivel van elfoglalva, s ebben a küzdelemben a folytonosan visszatérő érv a kultúrtörténeti múlt, s nem az, hogy milyen az olvasói igény, a meglévő állomány hanyadrésze az igazán használható. Természetesen senki nem beszél itt az egyházi könyvtáraink által képviselt kultúrtörténeti múlt felszámolásáról, vagy a helyi könytárak megszüntetéséről. Ám az mégis látható, hogy ez a területi/felekezeti fragmentáltság nem kedvez egy igazán nagyformátumú teológiai könyvtári koncepció megvalósításának. Ma Magyarországon nem létezik olyan egyházi/teológiai könyvtár amely csak viszonylagos teljességgel is a világ, vagy szűkítsük le, a Nyugat teológiai irodalmát hozzáférhetővé tudná tenni.
A könyvtár ugyanis a világ szellemi életébe való bekapcsolódás intézményes eszköze is, részvétel a globalitásban. A teológiai könyvtár is. Ez volt a szerepe a régi, latin világban nálunk is. Könyvtáraink régi állománya ezt a Nyugat és Magyarország közötti eleven kapcsolatot tükrözi. Csakhogy ez a történeti folyamat a kommunizmus alatt megszakadt. Csakhogy a világ azóta megváltozott. A tartalmak óriási kiterjedése és beláthatatlanul gyors bővülése már nem kezelhető a régi nyomvonalak mentén. Itt már nagyban kell gondolkodni, s visszadni/visszaszerezni az egyházi/teológiai könyvtár régi kapcsolatteremtő és építő funkcióját. Erre ma megvan a technikai lehetőség.
A konferencián rengetek időt töltöttünk az adatbázisokhoz való hozzáférés problematikájával, mint a mai könyvtárügy központi kérdésével. Itt viszont egy pillanat alatt kiderült, hogy az online tartalmakhoz való hozzájutás masszív anyagi kérdés, s egyre sürgetőbb a szabad hozzáférésű (open access) adatbázisok körének a bővítése, ami viszont kőkemény piaci ellenérdekeltségekbe ütközik.
De nem csak anyagi kérdés. Hanem nyelvi probléma is. Nincs mese, tetszik, vagy nem tetszik: a mai globális szellemi vérkeringésben magyarul nem lehet részt venni. (Mellesleg: "régen" sem lehetett. A pápai Kollégiumban a 19. század közepéig kötelező volt latinul beszélni. Mellesleg: arról sem sokat beszélünk ma, hogy a 19. századi nacionalizmusok miként rombolták szét a hajdani latin alapú európai közösséget.) A finn kolléga, aki egyébként spontán váltogatta az angolt, franciát, németet és olaszt, attól függően kivel beszélt, azt mesélte, hogy a disszertációját németül írta másfél évtizeddel ezelőtt, de le kellett fordítsa angolra, mert munkájával jelen akart lenni a nyugati szellemi életben. Egyébként szinte minden résztvevő mindenféle izzadság nélkül beszélt vagy két-három nyelvet (kivéve az amerikaiakat), de amikor plenáris ülésre került sor, csak az angol jöhetett szóba. A lengyel kolléga örömmel mesélte, hogy készül a digitális katalógusuk, mire a többiek illedelmesen-udvariasan mosolyogtak. Ugyan aztán mit kezdjenek vele? Én is beszéltem a magyar kezdeményezésekről, de teljesen nyilvánvaló volt: hiába születnek mégoly tudományosan magas színvonalú munkák is, ha magyarul van, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nyugati tudományos élet számára nem létezik. (Ami megint nem azt jelenti, hogy nem kellenek magyar adatbázisok.)
Egy ilyen konferencia arra is jó, hogy az ember ismételten szembesüljön azzal a ténnyel, hogy a magyar nyelvűség bezártság, és ezért kihívás és feladat. Egyetlen megoldás az, amit a finnek, a hollandok, a flamandok s a többiek is tesznek: nyelveket kell tanulni, mindenekelőtt angolt. Ha nem lenne kissé patetikus, még azt is mondanám, hogy a magyarság számára ma elsőrendű nemzeti ügy az idegen-nyelv tudás, amely által egyáltalán esélyünk lesz a világ szellemi életében való részvételre.
No és persze, igazi könytárak kellenének, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy ezt a részvételt intézményesen biztosítsák.
S még mielőtt valaki azt hinné, hogy Belfastban "megtértem", s én, a konzervatív, hirtelen valamiféle értéksemleges globalizáció hívévé váltam volna, gyorsan mondom: éppen a globalitásban való részvétel járulhat hozzá lokalitásom újrafelfedezéséhez, magyarságom újrafogalmazásához, s nemzeti-közösségi identitásom újraértelmezéséhez. Globalitás és lokalitás nem zárja ki egymást, sőt egymást erősítheti. Meg kell haladni ezt a magyar zártságot, hogy az ember magyarként lássa önmagát a világban.
A finn könyvtár példája erre tanít. Meg erre a finn kolléga is, akinek amúgy imponáló a nyelvtudása, aki e szupermodern könyvtár teológiai részlegének az igazgatója. S aki amúgy, talán mondanom sem kell, világnézetileg konzervatív. És nagyon finn.
Hozzászólások