Tudni az Írást, tudni és érteni, nos ez még nem óv meg attól, hogy gyilkoljak, legfeljebb szakszerűbben teszem, kifinomultabb eszközökkel, letisztult érvrendszerrel támogatva meg a sötét tettet. Amikor elsőre értem a szent szöveget, amikor tehát rögzített és hatalmilag kontrollált jelentéseket feleltetek meg az élő szónak, akkor a gyilkosok oldalán állok, és istentiszteletnek tekintem a velem szemben álló másik eltörlését. Amikor meg a Lélek takarja ki előttem az Írást, akkor is a gyilkosok oldalán állok, de mint bevallottan gyilkos, aki az Áldozat bocsánatára szorul, és nem nyugszik, amíg meg nem tisztul az ártatlan vértől. Gyilkos és gyilkos között mérhetetlenül nagy a különbség.
Nem tudom, ki figyelt fel rá, az idei nagyhéten történt valami, ami valahogy kilógott a megszokottból. Megjelentek Visky András meditációi a hét minden napján. (Szelíden, szamárcsikón ülve; Nem mondom meg; Tavaszi munkák a szőlőben; Nem a holtaké; Azon az éjszakán; Halott Krisztus; Szombat van, örülni kellene; Egyetlen idegen.) Kockázatos vállalkozás a Magyarországi Református Egyház honlapjától, hiszen ezek a szövegek nyilvánvalóan rétegolvasmányok, s ráadásul egy olyan látens református réteget (vagy nem csak reformátust) céloznak meg, amelynek a létéről inkább csak feltételezéseink vannak. Az viszont bizonyos, hogy ezek a szövegek az újdonság és a meglepetés erejével hatnak, mintegy igazolásául annak, hogy a mi reformátusságunk, s mondhatom, a mi keresztyénségünk belsőleg milyen gazdag, rétegzett és sokszínű. Lehet, hogy csak tájékozatlanságomat árulom el, de ebben a belső egyházi pluralizmusban, sőt mondhatom, ebben a keresztyén pluralizmusban Visky András egy egészen újszerű, számomra eleddig ismeretlen hangot képvisel. Ezért is hatott rám olyan nagyon.
Visky András szövegei nem könnyű olvasmányok. Csend, idő és elmélyültség kell hozzá. Persze, tudom, minden Igével való foglalatossághoz kell elmélyültség. Csakhogy Visky András szövegei abban újak, hogy maga a nyelviség lesz az Ige megértésének a közege, amely abban ölt testet, hogy tudatosan mellőzve vannak az Ige értésének és magyarázatának a nyelvben áthagyományozott szerkezetei, amelyek – valljuk be – amennyire tudják segíteni az üzenet tolmácsolását, annyira akadályai is lehetnek a bibliai üzenet frissült újraolvasásának. Ezek a szövegek kísérletek az ünnepkörhöz kötődött, s a nyelvi hagyományban rögzült "gondolati fogságból" való szabadulásra. No, nem azért, mintha a bibliai üzenet eredeti értelme jottányit is változott volna, vagy a szerző valami attól eltérőt akarna tolmácsolni, hanem éppen azért, hogy az eredeti üzenetet újra előbányássza a rárakódott, s a nyelvi hagyományban konzervált gondolatstruktúrák nyomása alól.
Szövegeinek üdeségét, mondhatnám, maiságát éppen az adja, hogy ez a nyelvi kísérlet képes megszabadulni az ismert gondolati panelektől, unos-untalan ismételgetett sablonoktól és értelmezési kényszerpályáktól. Magyarán attól a mindenki által ismert, de sajnos eléggé ki nem tárgyalt jelenségtől, amikor mondjuk egy prédikációt hallgatva öt perc alatt elveszítjük a fonalat, mert már az első mondatokból lehet tudni, hogy a következő dögunalmas tizenöt perc miről fog szólni. (Aki még ilyennel nem találkozott, tegye a szívére a kezét.)
De ez önmagában eléggé fals indok lenne a Visky-szövegek méltatásához, hiszen ez azt jelentené, hogy egyrészt itt van a nyelvi hagyományosságba süppedt reformátusság, a maga öntudatlan tradícionalizmusával, unalmas retorikájával, s íme, megjelent valaki, aki új gondolatot volt képes kipréselni a régi bibliai szövegekből. Nem erről van szó. A valóban meglévő hagyományszerűségünk mellett vagy közepette, igenis vannak a mi egyházunkban sokan, akik képesek a bibliai üzenet újraolvasására. (Még az is meglehet, hogy a mi gyakran rossz hangulatunkban, rohanásainkban és kínlódásainkban nem is nagyon tudunk figyelni egymásra.) Arról nem is beszélve, hogy a hagyomány, akár a nyelvben is, mint a folytonosság közösségi kerete nem feltétlenül negatív jelentésű. Sőt. (De erről majd később.)
Visky András kísérletében az az újdonság, hogy létrehoz valami egészen sajátos jelenséget, amelynek az az értelme, hogy a bibliai üzenetre való rátalálás épp a megfogalmazásban, a szöveg születésében zajlik le. Ennek az eseménynek válik részesévé az olvasó, s ezért élnek szövegei. Nehéz, tömör, kifejezetten erős szövegekről van szó, amelyeknek a tartalmát elég nehéz lenne szabadon összefoglalni, mert hiszen az üzenet épp a szöveg.
Ugyanakkor, miközben e szövegek minden betűje fontos, épp úgy, ahogy van, a Visky-szövegek mindegyikének az az üzenete, hogy a szöveg, ha mégannyira megformált is, önmagában semmi, ha szerző és olvasó kívül marad rajta. Visky András szövegei kapcsán beszélhetnénk pusztán írói teljesítményről. De épp nem erről van szó. Hanem az emberről, aki ezekben a szövegekben megszólal, vagy pontosabban arról a lélekről, aki ezeket a szövegeket létrehozza, s egyúttal meg is születik benne. „…nem mi énekeljük a zsoltárt, hanem fordítva, a zsoltár énekel bennünket…” ( Szelíden, szamárcsikón ülve). Ugyanis nem nyelvi bravúrról van itt szó, hanem lelkiségről. Merem állítani, hogy Visky András szövegei a mai magyar református lelkiségi irodalom váratlanul új, egészen különleges darabjai. Mert ezek a szövegek az Írásra való rátalálás személyes hitben megélt és átélt, nyelvileg külsővé vált formái. „Az Írás elsajátítható, a feltámadás nem. Az Írás-tanulás nem feltámadás-tréning…” (Nem a holtaké.)
Visky András voltaképpen azt üzeni, hogy hiába minden keresztyén hagyomány, egyházhatalmi képlet, írásismeret és dogmatikai professzionalizmus, ha az egyén a Krisztussal való közösség körén kívül marad. Erről a közösségről lehet beszélni professzionális keresztyén módon, az áthagyományozott nyelvet elsajátítva, úgy, hogy magam közben kívül maradok. De benne kell lenni. „Isten hatalma nem nyelvi természetű, diszkurzív ismeret, hanem testi tapasztalat, amely a feltámadásban gyökerezik. (…) „A puszta ismeret, az Írásé is: nos, az még önmagában tévelygés.” (Nem a holtaké.)
Ezek a szövegek tehát totális önátadásra szólítanak fel a Krisztussal való személyes közösségben, kiszabadulásra a hagyomány, a rend, az ismeret, a nyelvi formulák, a „keresztyén professzionalizmus” biztonságot adó burkaiból. „Az ’Isten nevét hiába fel le vedd!’ parancsolata a nyelv egészére érvényes, magára a szóra és a szóhasználatra: a Másik valódi megszólítása lehetetlen önmagunk visszatartása és biztonságba helyezése árán.” (Nem mondom meg.)
Krisztusra való totális rászorultságának az eredete, vagyis, hogy nem lehet kívül maradni, az önmagáról hozott kíméletlen ítéletében fogalmazódik meg: „Ott ül Júdás Jézussal és a többi tanítvánnyal az elkészített húsvéti bárány körül: nekem meg ez az egyetlen reményem.” Az ember egyetemes erkölcsi elégtelensége feletti megrendültsége, s ennek következtében valami egészen kíméletlenül végigvitt, prófétikus hevületű önkritika és szembesülés vonul végig ezeken a szövegeken:”Amikor elsőre értem a szent szöveget, amikor tehát rögzített és hatalmilag kontrollált jelentéseket feleltetek meg az élő szónak, akkor a gyilkosok oldalán állok, és istentiszteletnek tekintem a velem szemben álló másik eltörlését. Amikor meg a Lélek takarja ki előttem az Írást, akkor is a gyilkosok oldalán állok, de mint bevallottan gyilkos, aki az Áldozat bocsánatára szorul, és nem nyugszik, amíg meg nem tisztul az ártatlan vértől. Gyilkos és gyilkos között mérhetetlenül nagy a különbség.” (Tavaszi munkák a szőlőben.) A „rögzített és hatalmilag kontrollált jelentések”- ben vergődő történeti egyháziasság mélységes kritikája is ez egyben. Visky szövegei kísérletek a nyelvi fogságból való kitörésre, s innen szövegeinek ereje. Mégis, a szöveg csak eszköz a feltámadott Krisztussal való közösségben önmagára talált ember megnyilatkozására:” A szót infláló, végtelen vitából nem lehet kitörni másként. Nem szükséges győztesként kikerülni belőle. Elég feltámadni.” ( Nem a holtaké.) A szöveg-folyam, amely a nyelvi szabadulás által megteremtett új nyelven azt a meggyőződést fogalmazza meg, hogy a „halott ismeretből kiszólító Isten hatalma nélkül az Írás elzár Istentől, sőt mi több, Isten gyilkosává tesz (Nem a holtaké), Krisztushimnusszal zárul, s rámutat az emberi lét végzetes reménytelenségével szemben az egyetlen megoldásra: ” ’Gyertek atyámnak áldottai’,-mondod hontalan Isten,/ és asztalt terítesz nekünk, gyilkosaidnak,/ visszafogadva a téged végleg kitaszítókat.” (Egyetlen idegen.)
Nyelvi kísérlet ez, de mégis, valami egészen sajátos összetételű lelkiség körvonalazódik Visky András szövegeiben: radikális, individualista, spirituális és intellektuális. Az egyházunkon belül ismert kegyességi képletekben egészen sajátszerű. Abban egyezik más ismert kegyességi képletekkel, hogy nem rejti véka alá a történeti egyháziassággal szembeni averzióját, sőt éppen ez a mindig jelenlévő attitűd hívja életre szövegeinek lüktetését. Mondhatnám, intellektuális pietizmus ez. Én ugyan a hagyományról, a „ rögzített és hatalmilag kontrollált jelentésekről” másként gondolkodom, mert a folytonosan kollektív keresztyén identitás és öntudat nélkülözhetetlen alapfeltételének tartom, de ez nem teszi számomra érvénytelenné a szövegekben a hagyománnyal, a történeti egyháziassággal és az intézményesült keresztyénséggel szemben megfogalmazódó individualizáló lelkiséget. Ezek a szövegek ugyanis a Krisztus esemény értelmezésének keresztyén hagyományán belül maradnak, s ezért radikalizmusuk, noha a nyelvi hagyományból való kitörés megnyilvánulásai, valójában és lényegében mégis a hagyomány , a „rögzített és hatalmilag kontrollált jelentések” újraolvasására tett kísérletek. Ekként Visky András írásai számomra éppen a folytonosság figyelemreméltó megnyilvánulásai, kritikus reflexió a hagyományra a hagyományon belül. Jó, hogy van ez a történeti folytonosság, amely a Krisztus-eseményt éppen az áthagyományozott, s a nyelvben megőrzött, "rögzített" gondolatstruktúrákon keresztül Visky András számára is, mint ahogyan mindnyájunk számára elérhetővé tette.
Köszönet Visky Andrásnak. Ez az olvasmány a nagyhéten eseménnyé vált számomra. Ajánlom mindenkinek. Nem csak nagyhéten.
Hozzászólások