„Nem úgy mentem oda a rajthoz, mint egy kétszeres világbajnok, hanem úgy, mint egy úszó, aki tizenötmillió embernek szeretne sikert és élményt okozni. Tizenötmillió magyar volt a hátam mögött, ez egy nagyon jó tudat. Köszönöm azoknak, akik ezt az erőt adták nekem, de elsősorban az édesanyámnak" – mondta meghatódottan.
Az Olimpia egyszerre a nemzeti identitások küzdelmének és az emberi nem egységének talán leglátványosabb metaforája. A történelem artikulált és humanizált változata. Ülsz egy fotelben, nézed, ahogyan egy-egy nemzet fiai és lányai küzdenek egymással, vélhetően azonosulsz saját néped szereplőivel, te győzöl és te veszítesz, de azért mégsem megy vérre a játék. Nem a hatalom a tét. Ez nem világháború.
De azért mégis, letagadhatatlanul világos, hogy itt bizony nézők százmillióinak bevonásával a Föld népeinek szimbolikus küzdelme folyik, közösségi identitások megformált és szabályozott harca, mintegy leképezve a történelmet. Miközben tehát azonosulsz a „sajátjaiddal”, s átéled közösségi önmagadat, azonközben ritka pillanatként kibontakozik az egész, az emberi nem, a végső egység, a glóbusz, az egymásra utaltság, a végső összetartozás.
Az Olimpia varázsa talán abban van, hogy mint metafora, átélhetővé teszi, ugyanakkor mégis meghaladja az emberi történelmet. Az emberi történelem meghaladhatatlansága ugyanis éppen az emberi nem végzetes szétszakadozottságában van, abban a nagyon szimpla tényben, hogy a történelem, akárhogyan is, nem más, mint hordák harca, csoportokra, nemzetekre, bármire is osztott, de relatíve körülhatárolt közösségi identitások kíméletlen küzdelme, amelynek a tétje a másik csoporttal szembeni megmaradás, s amelynek a hajtómotorja a másiktól való folyamatos fenyegetettség.
Akárhogyan is, még korunk ideologikusan szépen sminkelt, globalizált felszíne mögött is, nacionalizmusok feszülnek itt egymásnak, s ennek a küzdelemnek a nyelve bizony az erő, semmi más. S miközben van ugyan tudásunk az emberi nem végső egységéről, meg valóban létezik egyfajta globalizációs folyamat, s miközben valóban kérdéses, hogy globalizált szerkezetek és nemzeti szuverenitások miként harmonizálhatnak egymással, azonközben úgy tűnik, hogy a nemzeti identitáskeretek mint érzelmi azonosulási pontok, alig-alig meghaladhatóak.
Amikor meglett Gyurta Dániel aranya, s jött az eredményhirdetés, éppen egy kempingben voltam. Az egyik lakókocsiban nézték a TV-t, s a magyar Himnuszra teljes hangerőre csavarták. Mit mondjak? A Himnusz dallamát vitte a balatoni szél, s nem tudtam érintetlen maradni. Mélységesen mély érzelmi beállítódásról van itt szó, amit lehet ugyan magyarázni, racionalizálni, de amiben mégis nyilvánvalóvá válik, hogy a csoport-, a közösségi,-a nemzeti identitás a személyiség legmélyebb rétegeit érinti. Nincs hatalmad felette. Ha nem irtóznék mindenféle érzelmeskedéstől, s nem röstellném, még azt is elmondanám, hogy sírással küszködtem. Hogy na, végre, mi is vagyunk valakik, nem csak bunkó, paraszt magyarok, légypiszok a térképen, a rohadt életbe…
És most tessék kapaszkodni, és jól érteni: én szívesen magam mögött hagynám ezt a nacionalizmusokban megtestesülő, valójában és lényegében érzelmi szétszabdaltságot, feladva akár magyarságomat is, s lennék csak tisztán embertudatú ember, ha tudnám, hogy ezzel nem más nacionalizmusoknak szolgáltatom ki magam: ha tehát létrejöhetne egy fenyegetettség nélküli, az egész emberiséget összefoglaló „mi tudat”, ahol nem az lenne a fő kérdés, hogy „mi magyarok” (stb.!), hanem az, hogy „mi emberek”. Ez lenne az igazi globalizáció, az emberi nem egységének mindenki számára nyilvánvaló, tudatosult és átélhető formája, amikor nem csak az fáj, ami nekem fáj, hanem az is, ami másnak fáj. Amikor nem tudnék jó étvággyal enni, míg egy éhező is van ezen a Földön. Ez lenne ugyebár Isten gondolata az emberről, mint emberről. „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. A kisded a viperalyukaknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó fajzata felé nyújtja kezét. Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.”
De ez nyilvánvalóan álmodozás. Legyen bár a világ technológiailag bármennyire is globalizált, a történelem jelen korszakában, ami, mint tudjuk, a bűneset óta tart, az élhető emberi egység az érzelmi alapú csoportidentitások élet-halál harca miatt ma elérhetetlennek tűnik. Talán igaza van Hérakleitosznak: ami állandó, az a háború. „Háború mindenek atyja és mindenek királya…”. S minden, ami ezen felül van, filozófiák, igazságigények, ideológiák, csak az önigazoló hatalmi törekvések szofisztikált, de mégis dekódolható rendszerei.
Nos, az Olimpia metaforája is leképezi ezt, s ne legyünk naívak, a sport szép eszméjének leple mögött öldöklő háború is folyik. Erről ír Soós Szilárd kollégám. Ám mégis, ez a játék a Föld népeinek humanizált küzdelme, s lehetne akár a nem hatalmi patthelyzeten nyugvó, biblikus béke-vízió mai érvényességének a jele is a megvalósuló emberi egységről a sokféleségben. Ez is küzdelem, de immár nem az erő nyelvén, s nem egymás ellen, hanem az ember történelmi elégtelenségének a meghaladásáért. Igaza van Sz. Tóth Ildikónak, ide viszont már több kell, mint amit az ember önmagából adni tud.
Mélyen megérint minden magyar győzelem. E nagyszerű embereknek köszönet a felemelő pillanatért, a közösségi identitásélményért, önmagunknak, mint magyaroknak az intenzív újraéléséért, amely még képes az egyébként áthidalhatatlannak tűnő, tragikus és végzetes belső megosztottságaink áthidalására is.
Mégis, nem akarok én győzni senki felett sem. Mégis, hadd lássam én dobogó legfelső fokán a Föld összes népét. Mégis, hadd lássam én az Olimpiában a győztes ember víziójának evilági metaforáját, az öntudatra jutott, egységes emberről, aki önmagát győzte le.
És levétetik róla a történelem szennyes ruhája, és a végső eredményhirdetéskor fehér ruhába öltöztetik.