A módosítások bevezetésének pontos dátumát még nem tudni, de az biztos, hogy egy esetleg két év múlva a francia katolikusok a hatodik kérést a "ne engedd, hogy kísértébe essünk" formában fogják imádkozni.
Vagyis a hívek többé nem állítják, hogy az Atya kísért, hanem elismerik: folyamatos kísértéseknek vannak kitéve, és arra kérik Istent, adjon nekik erőt, hogy azokba "ne essenek bele".
Az érvelés szerint azért kellett a Mi Atyánknak ezt a kérését megváltoztatni, mert az úgymond ellentmondásos: a „ne vigy minket kísértésbe” változat ugyanis azt jelenti, hogy Isten az, aki kísért, míg az új változat, „ne engedd, hogy kísértésbe essünk”, ezt az ellenmondást kiküszöböli. Így már egy mai logikusnak vélt logika szerint elfogadható. De valójában egy mai logika kívánalmai szerint így sem logikus. Ha ugyanis Isten mindenható, miért van kísértés? Miért inkább nincs?
Nem az az alapkérdés, hogy ki visz bele a kísértésbe, hanem az, hogy ha Isten van, akkor miért tesz úgy, mintha nem lenne? Ez nem logikus. Isten, aki kijelentette magát az Írásokban, nagyon nem logikus. Mondhatni, érthetetlen.
Egyáltalán, miért tette oda azt a fát a tiltott gyümölccsel? Miért teremtett az emberben vágyat? S ha megtette, miért engedi, hogy az emberen úrrá legyen a csábítás? Sőt, ha mindenható, miért enged teret a rossznak? Miért van rossz? Miért inkább nincs? S ha már van, miért adott az embernek döntési szabadságot? S ha egyszer mindenható, miért engedi, hogy az ember rosszul döntsön? Nem lenne sokkal logikusabb, ha Isten Isten lenne? Szóval: Isten miért nem Isten? Ez itt a kérdés.
Id. Lucas Cranach: Ádám és Éva (1528)
A mi mai logikánk abból az egyébként soha nem bizonyított tételből indul ki, hogy az igazsághoz úgy lehet eljutni, ha a valóságról ellenmondásoktól mentes megállapításokat tudunk tenni. Ha tehát e formális logika szerint valamely állítás ellentmondásosnak tűnik, akkor annak az igazságtartalma minimum kétséges. Ez a formális racionalizmus kultúrája, a gép kultúrája, a valóság egészére kivetített "okos" telefon kultúrája, amely már nem hagy helyet a misztériumnak, a titoknak, s amely kultúra úgy gondolja, hogy ami e formalizmus keretein túllép, avagy e logikai formalizmus szűkös keretei közé nem gyömöszölhető be, az ma úgymond nem vállalható és nem szalonképes.
Így lett a Mi Atyánknak ez a mondata is szalonképtelenné. A megoldás tehát nem az, hogy Isten mindenhatóságának és az ember önállóságának a misztériumát misztériumként kell elfogadni, teret hagyva a megmagyarázhatatlannak, az ellentmondásosnak, a titokzatosnak, teret engedve Istennek az önálló emberre vonatkozó, eleve elrendelt titokzatos és kikutathatatlan akaratának, hanem az, hogy a teljes valóságot e formális logika mentén uniformizálni és racionalizálni kell, akár még a Mi Atyánk szövegének a megváltoztatása árán is. S hogy ennek a folyamatnak hol a vége? Ki tudja? Például, ugyanilyen ellentmondásos egy formális logika mentén ez a mondat is: „legyen meg a Te akaratod”. Mintha bizony Istentől azt kérnénk, hogy lesz szíves Isten lenni. Már nagyon elegünk van abból, hogy nem az.
Istent tehát „tehermentesíteni” kell, fel kell menteni mindenféle ellentmondás alól, egy ma abszolútként tételezett logika értelmében. Mert Isten „így”, mármint a Mi Atyánk kérése alapján úgymond ellentmondásos. Nem az a kérdés tehát, hogy milyen az ember az önmagát kijelentő Istenhez képest, hanem az, hogy milyen a Kijelentés a mai emberi önértelmezéshez képest. Az emberi logika az abszolút, az „objektív”, nem Isten, aki következtetésképp nyilván a szubjektum eseménye. Olyan, amilyennek az ember érzi. S ez, az önmagát abszolútnak tételező logika ad jogosítványt a Mi Atyánk korrekciójára, mégha annak semmiféle szövegtörténeti alapja sincs. Istenre is ráfér egy kis megújulás, mert így túl anakronisztikus. Nem igaz? A „tehermentesítés” pedig úgy néz ki, hogy Istenről le kell venni azt a „terhet”, hogy még a rossz is neki köszönheti hatalmát. Ezzel lehet „kisimítani” azt a komplexitást, misztériumot, amely az emberi logika felől nézve Isten mindenhatósága, a rossz valósága, és az ember szabadsága között mindig is fennállt. Olyan „ellentmondásos” Igékről pedig, hogy „Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön” (Róma, 11, 32.), jobb nem is beszélni. Ez már tényleg sok, lényegesen bonyolultabb, mint a mai lebutított világ-és emberkép. Zavarja az emberi hübriszt, a gőgöt, a tudatlanságban gondosan ápolt felsőbbrendűségi tudatot, amely végtelen beszűkültségében meg akarja mondani, milyen az Isten, ha egyáltalán van, sőt még elő is írná neki, milyen legyen, ha már lenni akar. Elfogadjuk mi Istent, naná, főleg akkor, ha olyan lesz, amilyennek mi akarjuk.
Holott tudható, a Kijelentés éppen attól Kijelentés, hogy több, komplexebb, összetettebb annál, mint amit az ember Istenről mondani tud. A Kijelentés léte azt jelenti, hogy több tudható, mint amennyi a mindenkori tudásunkkal bizonyítható. Istenről csak a doxológia, a dicsősége előtti leborulás nyelvén lehet beszélni, ha egyáltalán. Az a mai megdönthetetlennek vélt tétel pedig, hogy ami megmagyarázhatatlan, sőt titokszerű, az egyúttal hamis is, nem több szimpla hiedelemnél. A titoknak mint a teljes valóság maradandó alapvonásának (Rahner) a száműzése épp a valóságról való beszédet teszi elviselhetetlenül szűkössé és unalmassá. Ez a mi korunk hiedelme, az evilágiságra lecsupaszított racionalizmus hiedelme, a megmagyarázhatóságba és bizonyíthatóságba vetett hit bezárt világa, amelyben már elvész az ember nyitottsága a misztikumra, a megmagyarázhatatlanra, a kikutathatatlanra, a felfoghatatlanra. Az ateizmus hiedelme.
Az már csak hab a tortán, hogy semmiféle tudományos exegézis nem támasztja alá ezt a fordítást. Nem tudunk olyan görög szövegről, amely egy ilyen változtatást indokolhatna. Tudjuk, Jézus a Mi Atyánkat arámul mondta, s nem maradt fenn semmilyen olyan adat, amely a történettudomány eszközeivel egyértelműen bizonyíthatná, hogyan is hangzott eredetileg. De számít-e ez? Az égvilágon semmit sem. Az Egyház így őrizte meg, s hagyományozta át évszázadokon keresztül.
S ez a másik alapvető probléma: a megőrzött szövegnek, a hitismeret áthagyományozásának, a hit folytonosságának, a megismétlésnek, a közösségi emlékezetnek a problémája. Netán eddig nem jól hittünk? Ugyanis – mint olvasható – nem pusztán egy szövegváltozatról van szó, hanem a liturgikus szöveg megváltoztatásáról. Arról a szövegváltozatról tehát, amelynek folytonos és nyilvános ismétlésével az Egyház mint más a világban demonstratív módon jelen van, s mint közösség a hitéről vallást tesz.
Ez az új változat tehát azon túl, hogy a hitismeret komplexitását egy mai formállogika szintjére redukálja, száműzve a misztériumot, durván megsérti az Egyház hitének folytonosságát. Szerintem ez az, ami igazán veszélyes. Mert ha van valami, ami az Egyházat Egyházzá teszi, akkor az éppen a nyilvánosan és közösségben megőrzött és megvallott hit folytonossága. Ha pedig ez elvész, akkor lehet ugyan „menedzselni” az Egyházat, alkalmazkodni, „megújulni”, „emészthetővé” tenni Istent, ám épp a lényeg tűnik el. Mondanom sem kell, ez nem valamiféle „megújulás” ellenes beszéd, amennyiben a megújulás szabadulás az évszázadok egyházi hagyománya által gyakran előidézett lelki és intellektuális kiüresedéstől. Csakhogy a megújulás nem a folytonosság felfüggesztése, a hagyomány és a mindenkori modernitás hamis szembeállítása, mintha bizony a folytonosság feláldozása lenne a megújulás ára. Hanem éppen a folytonosság újraolvasása és rekonstrukciója. A Lélek által.
Hozzászólások