Az áldozatok nem a keresztények. Legalábbis nem ez a tanulság. A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb.
Különös írás ez. Általános elvi szinten igaz, sőt alapvető dolgokat mond ki, másrészt, ebben a helyzetben enyhén szólva is nem elegáns. Olyan ez, mintha ha egy haldoklót azzal vigasztalnék, hogy mindenki meg fog halni. Nincs benne részvét.
Szóval adva van ez a konkrét helyzet, brutális, népirtás szintű keresztényüldözéssel. Igaz, hogy Balavány György egyértelművé teszi:” Gyorsan mondom: szót kell emelni, igen, és szolidaritást nyilvánítani. A hallgatás és a tétlenség bűn. Mindent, amit lehet, meg kell tenni, de tegnapra, e genocídium megfékezéséért. E genocídium megfékezéséért is. És mert Irakban és Szíriában ugyanolyan kegyetlenséggel végez ki ugyanaz a terrorszervezet síita iszlámhívőket, értük ugyanúgy szót kell emelni, és ugyanúgy szolidaritást kell vállalni, mindenkinek.”
Ám mégis csak különös, hogy a szerző keresztények módszeres kiirtása kapcsán gondolja elérkezettnek az időt arra, hogy cikkezzen az általános emberi gonoszságról. „Az áldozatok nem a keresztények. Legalábbis nem ez a tanulság. A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb.” -mondja.
A kissé elvont írás a keresztényirtás kapcsán erről a „mélyebb és fájóbb” tanulságról elmélkedik. Eszerint az egész jelenség megértését elvétjük, ha túldimenzionáljuk: ” Mindezt hajlamos a közbeszéd (annak is leginkább az egyházias-keresztény-konzervatív része) apokaliptikus eseményként értelmezni, melynek kapcsán a >>keresztény világnak”<<– ami, most hirtelen, megint a Nyugat – szót kell emelni üldözött hittestvéreinkért.” A keresztényirtás helyes megértését az szolgálja igazán, ha mögötte meglátjuk az általános emberi gonoszságot. Látni kell – mondja Balavány -, hogy minden csoport egyformán bűnös, nincs kivétel, nincs kiválasztottság.
„Az egymással világszerte, folytonos harcban álló identitások lehetnek vallásiak, származásiak, politikai meggyőződés-béliek, területiek, vagy akár mindezek együtt. S az ezeket kísérő napi kommentárokban, majd történeti összegzésekben rendszerint megjelenik a gyilkos, agresszor csoport, szemben az áldozatok balsors-tépte közösségével. De már nem úgy, mint a valóságban, tehát mint akiknél ezek a szerepek történetileg szituáltak és átmenetiek. Az >>áldozat<< és az >>agresszor<< a nagy elbeszélésekben, nemzedékről nemzedékre állandó és lényegi tulajdonságként jelenik meg.”
Helyes. Egyetértek. Ez a keresztény antropológia. A valóságban mindenki egyszerre agresszor és áldozat. Az emberi lényeg egyetemes.
Csakhogy akad itt néhány probléma.
Az egyik, hogy ez a szemlélet most éppen szembemegy a politikai korrektség mai nagy elbeszélésével, mely szerint a bűnöket nem szabad relativizálni. Úgy látszik, ha a kereszténység az áldozat, akkor lehet. Nincs itt kettős mérce?
Másodszor, még ha általánosságban igaz is az írásban kifejtett elvi tétel, ebben a helyzetben, ilyen időzítéssel legalábbis nem elegáns. Ennek az írásnak a tanulsága – hogy Balavány szavait használjam – mélyebb és fájóbb. Úgy látszik, ha a mai nyugati elbeszélésben a kereszténységről, mint áldozatról kell beszélni, akkor ez zavarba ejtő momentumként tűnik föl egyesek (vagy sokak) számára. Hová lesz akkor a „bűnös kereszténység” toposza? Úgy látszik, a keresztények mai üldözése törést okoz az elbeszélés vonalvezetésében. Jobb tehát úgy prezentálni ezt az eseményt, hogy persze, a keresztényeket most halomra gyilkolják, szolidaritást kell velük vállalni. De ugyanakkor rá kell mutatni arra, hogy a keresztények sem különbek. Ők is gyilkoltak. Igen, valóban. Egyformán bűnösök vagyunk mi mind. Nincs különbség. Csakhogy ebben a helyzetben az elvontság szintjére emelni ezt a konkrét történetet, s azt állítani, hogy az áldozatok nem keresztények, mégis csak visszatetsző. Mondhatnám, provokatív illetlenség Úgy látszik, a mai elbeszélésben a keresztényeknek nincs megengedve az áldozat szerep. Maradjanak ők csak bűnösök.
Harmadszor, Balavány óv attól, nehogy a keresztények mai üldözése „apokaliptikus” távlatot kapjon (magyarán, hogy központi téma legyen). Nem kell tehát úgy beállítani a dolgot – ahogyan ezt a mai egyházias-keresztény-konzervatív közbeszéd teszi - ,hogy a Nyugat „hirtelen” és „megint” a „keresztény világ” reprezentánsa lett, s ekként kötelessége kiállnia az üldözött „hittestvérekért”. A probléma tehát az, ha jól értem, hogy a Nyugatnak ugyan ki kell állnia, de nem keresztény alapon, hiszen a Nyugat már nem keresztény, csak „hirtelen” és „megint” az lett egyesek számára. Igyekszem nem túlreagálni, de lefordítom magyarra: nehogy már a keresztények üldözése elindítson egy nyugati keresztény öntudatosodási folyamatot. A „hirtelen” és „megint” erre utal.
Szóval gratulálok Balavány Györgynek. Ez egy igazán bátor elvi írás. Remélem, ugyanilyen bátorságot tanúsít majd más kultúrkörök szenvedései kapcsán is.
Másrészt nekem ez a cikk – mint egyházias, keresztény, konzervatív embernek – nagyon rosszul esik. A tanulsága mély és fájó. Bizony, a mai világ egyes részein a keresztények igenis áldozatok. S ezt ki is kell mondani.
Hozzászólások