A Kárpát-medencei reformátusság 2009. május 22-én közös alkotmánnyal erősítette meg egységét. Közös alkotmányunk preambuluma így fogalmaz: „Az egykor erőszakkal szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egysége fokozatosan ismét helyreállítható. [...] Az egység helyreállítása annál inkább megvalósítható, mivel a magyar reformátusság Isten igéje, óegyházi hitvallások, a Heidelbergi káté, a II. Helvét hitvallás alapján folyamatosan megőrizte hitbeli és teológiai egységét. Őrizte istentiszteleti rendjének közös alapelveit, a sákramentumok – a keresztség és úrvacsora – kiszolgáltatásában egységét soha fel nem adta."
Ez mindig úgy van, hogy aki egy közösségen belül él, az magától értetődően jobban látja annak a közösségnek a belső problémáit, feszültségeit és megosztottságait. Sőt, meglehet, csak azt látja. Egy közösség belső életének a dinamikája sokszor elfedi a közösséget magát. Nem látni a fától az erdőt. Ezért aztán ma, a Magyar Református Egység Napján is, már ha komolyan vesszük, okkal feltehető a kérdés: miféle egység?
Ez akkor jutott eszembe, amikor a minap egyik szolgatársammal beszélgetve a magyar református egységről, csak lemondóan legyintett. Két gyülekezetben szolgál, a templomok alig néhány száz méterre vannak egymástól, de – mondja –azt már nem bírná elérni, hogy a megfogyatkozott hívek rendszeresen egymás templomaiba járjanak. Az meg egyenesen istenkáromlás lenne, ha felvetné, hogy a két lét-nemlét határán tántorgó kis gyülekezet egyesüljön, s netán egy templomot használjanak. Arról nem is beszélve, hogy a két gyülekezet lelkületben, érzületben teljesen különbözik egymástól. Nehéz megmagyarázni, de mégis mások.
Szóval, miféle egység?
Ezt a tapasztalatot, mármint a gyülekezetek különbözőségét más lelkipásztorok is megerősítik. Még egy adott régión belül is, a gyülekezetek karakterét, habitusát sajátszerűségek hatják át. Nehéz ezt szabatosan szavakba önteni, fogalmilag megragadni, netán definiálni. De talán nem túlzás: ahány gyülekezet, annyiféle. Még itt, Dunántúlon is.
Szóval, miféle egység?
S akkor még nem beszéltünk a magyar reformátusság más régióiról, határokon belül és túl. Ki az, aki számba tudná venni e sokféleségnek a típusait, a színeit? Ez az a bizonyos meghatározhatatlan „genius loci”, a hely szelleme, ami, annak ellenére, hogy nehezen megragadható, mégis annyira valóságos.
Szóval, miféle egység?
Én például, nem tudnék nem dunántúli lenni, pedig jártam és éltem a világ más tájain éppen eleget. De ha valamit mondani kell önmagamról, akkor mégis, kikerülhetetlenül kötnöm kell magamat egy földrajzi helyhez, egy tájhoz, egy régióhoz, s ez nem lehet más csak Dunántúl. Akárhogyan is, innen látom a világot, s itt van a pont, amihez képest létezik a „más”. De ha mondjuk, egy tudományos dolgozatban számot kellene adnom arról, hogy akkor voltaképpen mi is ez a „dunántúliság”, ez a fix pont, ami minden emberi viszonyulásom meghatározó momentuma, aligha tudnék egzakt magyarázatot adni. Ez az a minden ember életében titokzatosan működő lelkület, előzetes érzelmi beállítódás, életre szóló kötődés, ami minden racionálisnak hitt megfontoláson, tudálékos nagyképűségen túl, már eleve és kikerülhetetlenül létező adottság.
Szóval, miféle egység?
Ezzel, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Mindnyájan így vagyunk, mi magyar reformátusok. Amikor találkozunk nagyobb közösségekben, rögtön meglátjuk a másikban a mást is. Legyen szó a gondnoki konferenciákról, a balatonfenyvesi Kárpát -medencei ifjúsági találkozóról, vagy akár a Zsinatról, a találkozások során lehetetlenség nem észrevenni, és főleg nem érezni, hogy mennyire sokfélék vagyunk.
Szóval, miféle egység?
És akkor még nem is beszéltem a tájon, a kultúrán, a történeten, a szűkebb hazán túl a lelkiségről, a református kegyesség és egyháziasság, a teológiatörténeti hagyományok által ma is formált gondolkodás és életvitel egyéni és gyülekezeti sokszínűségéről. Ki tudná ezt számba venni? Miféle könyv tudná egyszer s mindenkorra összefoglalni a magyar reformátusság belső világának összetettségét és sokszínűségét?
Szóval, miféle egység?
És mégis létezik. Sőt: csak ez létezik. Az egységes magyar reformátusság. Aki ott volt Debrecenben 2009 május 22-én, és beállt a menetbe, szimbolikusan körbejárva a magyar reformátusság nagy helyeit határon innen és túl, lehetetlenség volt nem átélnie az egységes magyar reformátusságot mint összefoglaló közösséget, amelyet nem bírt megszüntetni a történelem, amelyet minden belső sokszínűsége, sőt feszültségei ellenére is összetartott Isten gondviselése által a közös történelmi sorsban megélt közös hit.
A magyar református egység nem teória, hanem tapasztalat, nem íróasztal mellett kitalált fogalmi konstrukció, amelybe utólag életet vízionálunk, hanem előzetes történelmi valóság. Akarhatnánk mi itt egységet, ha ez az egység már eleve, valóságosan nem létezne. Ezt az egységes magyar reformátusságot nem kitalálni kell, hanem rátalálni kell. Már létezik, mielőtt még sajátszerűségeinkkel szembesülnénk. Ezért aztán, legyek bár dunántúli, otthon vagyok a debreceni, a kassai vagy a kolozsvári templomban is. „Uram, Te voltál nékünk hajlékunk…”
Egyszer egy katolikus egyházvezető megkérdezte tőlem, ő nem érti, mitől működik a református egyház. Mondtam, én sem. De akárhogyan is, működik. Mert megszüntethetetlenül létezik ez a végső identitáskeret, ez a magyar református történeti folyamat, ez az összefoglaló és összefogó közösség, amelyet semmilyen világrengető történelmi esemény nem bírt szétrobbantani, s amely ellenáll mindenféle belső sokféleségnek. Mert ezt a belső tagoltságot mégis csak összefogja valami, amit senki nem kérdőjelez meg, még csak gondolatban sem. Mert lehetünk bár különbözőek sok tekintetben, a hitvallásos egység mint mérték és tájékozódási pont mindig is biztos fundamentum maradt, s a reformációban felismert és elfogadott elvi-teológiai kereteket nem feszítette szét semmilyen belső területi – történeti, hatalmi tagoltság és rétegzettség, vagy kulturális – lelkiségi sokféleség. Elvi – teológiai alapon mindig is csak egy magyar református egyház létezett, s félévezredes történetünk folyamán nem születtek itt a Kárpát - medencében más hitvallású vagy lényegileg más konstitúciójú református egyházak. Természetes belső tagoltságunk mögött soha nem volt szeparatizmus, vagy a történelem okozta szétválásaink soha nem vezettek egyházszakadáshoz. Ha szét is voltunk szakítva, egymástól lélekben elszakadva sosem.
Lehetnék én büszke dunántúli, de ennek az alapja mégis csak az, hogy valóságosan létezik egy tágabb közösség, a magyar reformátusság, ami az önmeghatározásomnak tartalmat és értelmet ad. Ezért aztán, ha valamit mondani kell önmagamról, nincs más önmeghatározó és értelemadó keret csak a magyar reformátusság, amelynek a belső egysége nélkül értelmét veszti minden partikularitás.
Számomra nem kétséges, hogy a Magyar Református Egyház létrehozása – hadd dicsekedjem az Úrban – a magyar reformátusság egyik legnagyobb történelmi teljesítménye Isten kegyelméből.
Ismét és újra, azzá leszünk a Magyar Református Egyházban a Krisztus által a jövőre nézve, akik amúgy mindig is voltunk. Eleitől fogva.
Soli Deo Gloria.
Hozzászólások