A Jövőkép-bizottság tagjait ebben az időszakban is az a meggyőződés vezette, hogy „az egyház, a maga intézményi hálózatával, szervezeti felépítésével, közös gazdálkodásával nem tehet jobbat, mint hogy megerősíti és szolgálja a helyi gyülekezeteket missziói küldetésük betöltésében és összefogva, a bizalom légkörében és közösen megállapított célok mentén rendezi újra működését és gazdálkodását".
Nagyon remélem, hogy a fenti mondat csak félreérthető, szerencsétlen fogalmazás, s nem pedig valamiféle koncepcionális egyházkép. Ilyen, mármint nem igazán sikerült megfogalmazás előfordulhat bárkivel, s bizony megesik, hogy a szándékolt üzenet és az olvasat messze elkerüli egymást. Aki tartalmakat közöl a nyilvánossággal bármilyen formában is, az tudja. Én tudom. Mi tudjuk. Ez a nyilvánosság kockázata.
Ezért hát nem is „esnék neki” a fenti mondatnak, inkább csak elnézően és empatikusan afféle egyszeri szóbotlásnak tartanám, ha nem találkoztam volna ugyanezzel a megfogalmazással a Zsinati Missziói Iroda vezetőjének, Dani Eszternek a mondatában, aki skóciai élményei kapcsán ezt találta mondani: „Arra láttam példákat, hogy az egyház hogyan tud segíteni a gyülekezeteknek abban, hogy missziói küldetésüket jobban meg tudják élni az adott környezetben, hogy erősek, életképesek legyenek.”
Viszont ezek után kötelességemnek érzem, hogy jelezzem, ez a megfogalmazás finoman szólva is, nem szerencsés, sőt alkalmas arra, hogy igen súlyos elvi kérdésekre irányítsa a figyelmet. Hiszen itt nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy voltaképpen mi is az egyház?
Mondom, nem feltételezem, hogy a fenti két kijelentés mögött valamiféle végiggondolt elvi háttér állna, sokkal inkább arról van szó, hogy a szándékolt üzenet és az olvasat, tehát ahogyan az olvasó az üzenetet érti, nem fedi egymást. Sőt rosszabb, mert az egyház mibenlétéről szóló fenti két üzenet olvasata sajnálatos módon szembe menni látszik mindazzal, amit mi reformátusként az egyházról hiszünk.
Mert miről is szól az üzenet? – Arról, hogy egyfelől van az egyház, másfelől vannak a gyülekezetek. Az egyház az intézmény, amely a maga felépített rendszerével segíti, szolgálja a gyülekezeteket. A gyülekezet az „egyház” alrendszere. Ez az olvasat.
Nagyon remélem viszont, hogy sem az EJB, sem Dani Eszter nem ezt akarták üzenni. Ez ugyanis azt jelentené, hogy nem a gyülekezet az egyház, hanem a hivatal. Nem a gyülekezeteknek van infrastruktúrája, hanem fordítva, az infrastruktúrának vannak gyülekezetei.
Holott tudni való – mint ahogyan a fenti szövegek megfogalmazói vélhetően tudják is - , hogy a gyülekezet az egyház. Gyülekezeten kívül nincs egyház. Minden, ami az egyházban van, kezdve az adminisztrációtól a jogalkotásig, a gazdálkodástól a kommunikációig, a gyülekezetek öntevékenysége.
Ha a hivatal – legyen az bármilyen szinten is az egyházszerkezeten belül – nem úgy tekint önmagára, mint a gyülekezetek részére, könnyen előállhat az az illúzió, mintha bizony a hivatalnak lenne gyülekezete, és nem a gyülekezetnek hivatala. Ez a jelenség egyébként a társadalmi lét más területeiről is eléggé ismert, amelynek az a hamis illúzió lehet a súlyos következménye, hogy, mondjuk, a minisztériumi íróasztal „kreálja” a valóságot, s nem fordítva. A valóság csak illusztráció lesz a hivatalban legyártott „koncepció” igazolására. Így fordulhat elő, hogy némely tisztviselő, elveszítve kapcsolatát a valósággal, úgy utazik „le”, vidékre a pesti aszfalt zárt, bürokratikus szubkultúrájából, mintha legalábbis egy másik országba menne. Lövése nincs a valóságról. Viszont a vacsora finom volt.
Remélem, mondom, hogy a fenti mondatokban csak félreérthető fogalmazásról van szó. Ha nem, akkor azt kell mondanom, itt súlyos elvi kérdések vetődnek fel, amelyekről talán érdemes lenne néhány szót ejteni, még mielőtt teológiai egyházképünk a feje tetejére állna. Az „egyház”, ha lehet, ne segítse a gyülekezeteket. Merthogy a gyülekezetek az egyház. Hadd segítsék a gyülekezetek önmagukat.
A kérdést sokkal inkább úgy kell feltenni, hogy a helyi, és viszonylagos önállóságban élő gyülekezetek összessége miként tudja egységes akarattá szervezni önmagát. Azt ugyanis önkritikusan el kell mondani, épp itt az ideje, hogy ebben bizony az évszázadok folyamán nem jeleskedtünk.
De ha az „egyház” akarja megszervezni a gyülekezeteket, akkor ez bizony, finoman szólva is, nem lesz problémamentes. Ha az egyház tevékenységének alanya nem a gyülekezet, hanem a gyülekezet mellett, fölött, rajta kívül megkonstruált „egyház”, akkor ez a hamis dualizmus épp a gyülekezetet fosztja meg attól az öntudattól, hogy egyházként értelmezhesse önmagát. S az így, fogalmilag megkonstruált „egyház” pedig egy illúzió fogságába eshet, mely szerint az infrastruktúra, az intézmény, a hivatal az egyház. Az egyház a maga önértelmezésében soha nem kerülhet a gyülekezeten kívülre, mint ahogyan a gyülekezet sem értelmezheti úgy önmagát, mint olyan valóságot, amely fölött állna valamiféle elvont, konstruált „egyház”.
Az egyház nem konstrukció. Az igaz, hogy a helyi gyülekezetek önmaguk tevékenységének megszervezésére létrehoznak különböző szintű és funkciójú rendszereket. De ha ez az intézményi rendszer függetleníti önmagát, s ráadásul önmagát „egyházként” értelmezi azzal szemben, amely létrehozta, tehát a gyülekezettel szemben, akkor ez súlyos szerepértelmezési zavarhoz vezethet. Nincs az egyházon, tehát a gyülekezetek közösségén kívül még egy egyház, amelynek úgymond az lenne a dolga, hogy segítse a gyülekezeteket.
Nagyon remélem azonban, hogy nem valamiféle koncepcionális problémával, netán szerepzavarral állunk itt szemben, hanem egyszerűen arról van csak szó, hogy a megfogalmazás nem túl szerencsés volta miatt egy hamis fogalmi dualizmusba került egyház és gyülekezet, s ebben a fogalmi kettősségben szükségszerűen felcserélődnek a szerepek: a konstruált „egyház” lesz az alany, a gyülekezet pedig a tárgy.
Jobb tehát, ha tisztázzuk: mindig a gyülekezet az alany. Nincs más, csak a gyülekezet.
Hozzászólások