Az Eston honlapján így hirdetik az ingatlant: „A Rákóczi út déli oldalán, a Kiss János és Luther utca által határolt területen elhelyezkedő, Luther-házkénz ismert épületegyüttes belső udvarában található az egykor templomként, majd kiállító területként használt műemlék épület. Az egykori templomépület nagy belmagasságú belső részének megosztásával és új épületrészek hozzáépítésével az ingatlan szintterülete jelentősen megnövekedett.” A bérleti díj havonta 4-5 euro/m2.
Hívő ember akár meg is botránkozhatna ezen a híren. Egy templomot irodaként akarnak hasznosítani. De még mielőtt túlságosan is belelovallnánk magunkat egy ilyen tényleg sajnálatos esemény feletti felháborodásunkba, s még mielőtt a „keresztyény Magyarország” feletti gyászunk eluralkodna rajtunk az eset kapcsán, talán érdemes lenne az evangélikus templom sorsában egy napjainkban egyre nyomasztóbban jelentkező, érzelmileg valóban megterhelő kihívást és problematikát látni. A probléma ez: mi legyen elhagyott templomainkkal? S talán még az is lehet, hogy a könyörtelen szembesülés az érzelmi megrázkódtatásból kiemel, s megnyitja az utat a nosztalgiázásból a cselekvés felé.A konkrét ügy hátterét nem ismerem, a cikk részleteket nem közöl. Azért az államosítás története kérdéseket vet fel, meg az esetleges későbbi tulajdonosváltások is, no meg az is, hogy a hírben nincs szó az evangélikusokról (hogy ti. nem akarták-e ők visszaszerezni, de miután az államtól harmadik vagy sokadik tulajdonoshoz került, erre nincs jogi lehetőségük.) Ezek fontos kérdések, de mondandónk szempontjából most mégsem. Ugyanis a funkcióját vesztett evangélikus templom sorsa éppenséggel lehet egy ma még nem nagyon érzékelhető, de a jövőben minden bizonnyal egyre nyomasztóbb jelenség előképe is.
Azt ugye, nem kell bizonygatni, hogy a belvárosi evangélikus templom története nem egyedi: a gyülekezet nélküli templom. Magyarországon, mint mindenütt a nyugati világban, a „klasszikus keresztyénség” korszakában, a keresztyén társadalmak jellegét nem csak az egységes szellemi háttér adta meg, hanem ezen szellemiség épületekben is megfogalmazott területi kiterjedése : akármerre jársz ebben az országban, keresztyén templomokat látsz. A templomok földrajzi elhelyezkedése pedig tükrözte a településszerkezetet: ahány település, annyi templom, legyenek mégoly közel is egymáshoz. A templom egy relatíve körülhatárolt közösségi önállóság és identitás kifejeződése volt. És ahol megmaradt a gyülekezet, még ma is az.
Csakhogy az elmúlt történeti időszak brutális migrációja, megtoldva az elegyháziatlanodás ismert folyamataival alapvető, és máig fel nem dolgozott változásokat idézett elő. Míg az épületekben megmaradt a régi keresztyén társadalom, addig a társadalom elmozdult az épületek mögül. Itt maradt tehát egy hallatlanul gazdag, földrajzilag az egész országot lefedő templomi infrastruktúra, ám hiányzik mögüle vagy csak részben maradt meg az a közösségi háló, ami ezeket az épületeket létrehozta. Ennek következtében sok templomunk elveszítette a funkcióját, vagy ha nem is, a megfogyatkozott gyülekezetnek már nagy, folytonos karbantartása óriási anyagi teher. Ráadásul a régi közösség méreteit és igényeit kifejező épület már nem, vagy csak részben tudja kielégíteni a mai igényeket. Azért nem, mert régi templomaink a puszta renováláson túl érintetlenül maradtak mind a mai napig, nem követték nem csak a lakóépületek, hanem a közösségi épületek modernizációjában végbement hallatlan fejlődést. Ekként a templomról kialakult általános kép is fixálódott, magától értetődővé vált, minek következtében még sok újonnan épült templom sem más, mint a megkövült múlt, figyelmen kívül hagyva éppen azt a társadalmi kontextust, ami a templomnak értelmet ad. Ekként sikerült egy-két híres építészünknek a mai valóságos gyülekezeti igények kielégítésére tökéletesen alkalmatlan templomot terveznie.
Egy templom ugyanis lehet értékes kultúrtörténeti emlék, vagy önmagában vett esztétikai élmény, ám mégis, ami egy templomot templommá tesz, az a közösség. Régi templomaink élő közösségek kifejeződései voltak, s pontosan tükrözték annak a közösségnek a nagyságát, az ízlésvilágát, a hitét, az életformáját, a kultúráját, a közösségi igényeit. A templomokhoz való mai általános viszonyban ez a történeti vonatkozás olyannyira erőteljessé vált még az egyébként nem egyházias építészek egy jó részének a körében is, hogy a „templom egyenlő műemlék” tétel ma szinte dogmaszerű hatalommal bír. Mintha bizony a templomnak ma az lenne az egyetlen funkciója, hogy műemlék legyen, s mintha bizony a templom „éppen olyansága” meghaladhatatlan és megváltozhatatlan adottság lenne.
De fel kell tenni a kérdést: vajon mi van akkor, ha az a régi templom ma is élő közösségi épület? Amely közösség ugyan örököse a templomnak, utóda a régi közösségnek, de mai igényei alapvetően megváltoztak. Teljesen nyilvánvaló, hogy régi épületeink ma nagyrészt alkalmatlanok mai közösségi igények kiszolgálására. Ünnepelni lehet bennük (nyáron), de közösségépítésre már alkalmatlanok. A téli hideg templomok pedig tökéletesen alkalmasak antimissziós célok megvalósítására: elég kalandvágyónak kell lennie annak, aki ma rendszeres templomba járóvá akar válni. Pedig ma, a keresztyénség térvesztése idején, éppen a közösségépítésre lenne szükség, hiszen a régi automatizmusok már alig működnek. Ma már nem az a helyzet mint „régen”, amikor egy már eleve létező közösség épít magának templomot, hanem pont fordítva, a közösséget kell újraépíteni, amely aztán létrehozza a maga tereit. De vajon mit kezdjen az a gyülekezet, amelynek megvan a régi, hatalmas temploma, de nincsenek a mai közösségépítési igényeknek megfelelő helyiségei? Vajon ördögtől való-e felvetni, hogy sok olyan templomunk van, amelyeknek a körültekintő és szakszerű átalakítása nem csonkítaná a kulturális örökséget, ám a gyülekezet mai igényeinek sokkal inkább megfelelne? Ehelyett ma milliárdokat költünk restaurálásra anélkül, hogy az adott templom funkcionálisan egy tapodtat is modernizálódna. Bele lehet halni a szépségbe. Nem egy példát tudunk, ahol a gyülekezet pályázati pénzből és pályázati kényszerpályán súlyos tízmilliókat költött templomára. A templom tényleg megszépült. Félreértés ne essék, nagy dolog ez is. Ám mégis, talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ha a műemléki templomértelmezés úgyszólván kizárólagossá válik, akkor egyetlen régi templomunk sem válhat a mai közösségi igényeinknek funkcionálisan is megfelelő épületté. Kérdezem: miért nem?
Aztán itt vannak azok a templomaink, amelyek körül már nem, vagy alig létezik gyülekezet. S nem azért, mert a lelkipásztor rosszul végezte volna a dolgát, hanem mert a tágabb faluközösség ment tönkre, s a folyamatnak áldozata lett a helyi gyülekezet is. Vajon ha megszűnik a templom eredeti értelmét és funkcióját adó gyülekezet, akkor vajon miért ne lehetne az egyébként értékes épületnek új funkciót adni?
A 800 (!) ülőhelyes bálványosi (somogyi egyházmegye,Balatonföldvártól 10 km) református templom.
Fenntartói járulékot fizetők száma kb.50. Fotó.
Ez a felvetés a nyilvánosság szintjén ma Magyarországon még valóságos istenkáromlásnak számít, de különös módon nem feltétlenül a „hagyományos keresztyénség” részéről, hanem olyan ma befolyásos építészkörök szemléletének a tükrében, amely a templomban csak és kizárólag érinthetetlen műemléket lát. S az az abszurd helyzet is előállhat, hogy az egyház mint tulajdonos nem fér hozzá a saját templomához.
Fotó: Farkas Gergely
Természetesen, szó nincs itt arról, hogy a valóban unikális építészeti emlékeinkhez durva módon akár csak egy újjal is hozzányúljunk. De igenis sok olyan részben vagy egészben funkciótlanná vált műemlék templomunk van, amelyeket az eredeti építészeti jelleg megtartása mellett modernizálni lehetne.
Erre számtalan példa van külföldön. Valamely rejtélyes oknál fogva ez szemlélet itthon nem bír polgárjogot nyerni. Pedig, mint írtam, az evangélikus templom sorsa éppen előképe lehet a ránk maradt magyarországi templomi infrastruktúra egyre nyomasztóbb kihívásának.
Jó, hogy az egyháznak vannak műemlékei. De az egyház maga nem műemlék. És nem is akar azzá válni.
Hozzászólások